A Trianont követő időszak nemcsak új körülményeket, a kisebbségi élet megpróbáltatásait jelentette a SZHSZ Királyságban maradt magyarság számára, hanem mindannak a megteremtését is, amit a Magyarországtól való elszakítással elvesztettek.
Új újságokat kellett indítani, vagy a régi újságok megjelenésének pénzügyi feltételeit kellett biztosítani. Ezért talán természetes, hogy ez az újság alapítások idejének is számít. A régi újságokat újak váltották fel, amelyek érdeklődésének középpontjában már nem a budapesti események álltak, hanem inkább maga felé fordulva, a saját gondjaival és bajaival foglalkoztak. Így volt ez az Újvidéken megjelenő napilappal, a Délbácskával is, amelynek szerkesztői arra törekedtek, hogy olvasóikat a magyar közösséget érintő dolgokról tudósítsák oly módon, hogy az ne sértse az előzetes cenzúrát, hogy a lap meg is jelenhessen, a szerkesztőket pedig ne zaklassák a közigazgatási hatóságok, majd a későbbiekben az ügyészségek, még akkor is, ha ez még a régi Trianon előtti rendszer maradványa volt. Az új állam törvényeinek meghozásáig ugyanis a régi állam törvényei voltak hatályban, így Vajdaságban, egészen 1925-ig a magyarországi sajtótörvényt alkalmazták. A lap azonban rendíthetetlenül megjelent, még akkor is, ha a szélsőséges nacionalisták támadásaitól, a rendőrség őrizte a szerkesztőséget, és akkor is, amikor felelős szerkesztőjét kitiltották a nyilvános bírósági tárgyalásról. A későbbiekben pedig Tománt Sándort öthónapnyi börtönbüntetésre ítélték. Mindezek a zaklatott állapotok mellett is nyitottak voltak, a Magyarországról érkező emigráns költők és írók számára, akik ahhoz a több mint száz emigránshoz tartoztak, akiknek a magyarországi, a Pécs-Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság létezése alatti tevékenységük miatt kellett távozniuk. Így került kitoloncolásra 1925-ben Császár Géza, a Délbácska szerkesztője, és 1929-ben Fekete Lajos költő is, akiket aztán a magyar hatóságok letartóztattak. Emigránsként érkezett Újvidékre Csuka Zoltán is, aki 1921-ben jött Újvidékre. Ő maga erről így vallott: „Hogy én 1921-ben Újvidékre kerültem, annak politikai okai voltak. Résztvettem a pécsi munkásmozgalomban. A Kommün bukása után a jugoszláv kormány menedéket adott a magyar forradalmároknak. A magyar emigránsok Bécsbe és Párizsba utaztak. Én Újvidéken keresztül akartam Párizsba jutni. Eredetileg csak két hétig akartam Újvidéken maradni, de a tervezett két hétből, tizenkét év lett… – Eszéken volt a pécsi menekültek tábora. 1920-ban, 21-ben, Trianon után és a Magyar Tanácsköztársaság bukása után, Pécs még mindig ütköző állam volt. 1918 novemberétől 1921 augusztusáig jugoszláv megszállás alatt állt… – Emigráns voltam Jugoszláviában, tehát sorshelyzetem, működési területem stb. alapvetően megváltozott. Jugoszláviában nem végezhettem mozgalmi munkát, hiszen a rendőrség állandóan szemmel tartott”. Csuka Zoltán, eleinte az aktivista Út című folyóirat megjelenésén munkálkodott, amint már írtuk, avantgarde költészetét szokatlan irodalmi matinéken mutatta be, azoknak szervezésével foglalkozott. Újvidéken jelentek meg első verses kötetei, így 1924-ben jelent meg a Fundamentum című verses kötete is. 1925-ban kerül a Délbácska szerkesztőségébe, amelynek 1929-ben szerkesztője is volt. Ő volt a Délbácska utolsó szerkesztője is, mert az újságot a királyi diktatúra bevezetése után névváltoztatásra kényszerítették, és az Reggeli Újságként biztosította folytonosságát. Csuka Zoltán Újvidéken töltött 12 éve alatt azonban, nemcsak a Délbácska irodalmi mellékletén dolgozott, hanem a Vasárnapi Képes Újságnak is a szerkesztője volt. Szenteleky Kornél munkatársaként, a vajdasági magyar irodalom egyik megteremtője lett. Tökéletesen tudott szerbül, és a későbbiekben, a szerb és a többi délszláv irodalmak legnagyobb magyar fordítója lett.
