Megpillantottam,
S a tűzben csak égtem, égtem és égtem.
Hánykódom a mocskomban,
Melyben ezerszer tépettem széjjel,
őrült, ördögi vigyorral ajkamon
sátáni kéjjel üldöztelek, s üldözött lettem az éjjel.
Téveszmékkel cimboráló
Lepkeszárnyú hajnalon,
Letépve róla minden misztikum, mítosz és dísz,
Hideg verembe hintve hímpora,
Magom benned zord, s
Embertelen,
S élettelen maradt.
Mint az a kor.
Mint a farkasok kora.
Elmebeteg nimfa és hajadon – tűz vagy most,
ostoroddal hátam csapdosom?
Rád fogom, és hamvaidra mondom:
Ábránd voltál, kísértő, morgó vágy.
Ha kiírtalak volna magamból...
Önmagamnak így sem vetek véget.
Kiírtalak, hogy nélküled, mégis
létezzem tovább.
Így sem árultalak el.
Ahogyan illene.
Hűségem bomló nyoszolyájából – tudod, mint a
fegyencek – kötelet sodrok, hogy fellógassam rá a
tegnapot.
A jövőt sem hágtam meg, nem
Láttam, és lehet: kiröhögtem volna rég.
Törött tükrök
Sírnak hantján,
enyészetlen emlék.
S verssorokban virító pipacs.
Leng az orkán erejű szélben.
Látszat-énjeim odadobtam a tátongó,
Harapni készülő holdnak.
Örökké-változó, sokszínű töredékeit önmagamnak
Kigyomlálom az elmúlás kertjéből,
S mint egy marék apró kavicsot,
Kőkemény kézzel a viharba szórom, lelkestül
Elhajítom?
Az öröklét oltárán sem áldozom.
Hajlítom ifjúkorom legfájóbb emlékeit,
Koncaid még egyszer, zokogva
önmagamnak adom,
És ájulni,
Ocsúdni
E porszemet
Csak hagyom,
hagyom.
