2024. április 23., kedd

„A könyveknek hiszek”

Mile Tasić újdonsült nyugdíjasként is aktívan részt vesz Szabadka művészeti életében

Mile Tasić a szabadkai kulturális élet egyik legkiemelkedőbb alakja. Hét évet a Népszínházban dolgozott, több mint harmincat a Városi Könyvtárban, ahol a helytörténeti részleget vezette, és ahonnan nemrég vonult nyugdíjba. A képzőművészet nagy rajongója, figyelemmel kíséri városunk alkotói életét, tévéműsorokat vezet ebben a témában, kritikákat ír, szinte megszámlálhatatlan tárlatot nyitott meg, és ő maga is fest, eddig megközelítőleg húsz önálló kiállítása volt. Szerteágazó tevékenységéért 2009-ben megkapta a Pro Urbe díjat. Mile Tasićtyal eddigi életútjáról beszélgettünk.

Mile Tasić (Fotó: Lukács Melinda)

Mile Tasić (Fotó: Lukács Melinda)

Hogyan emlékszel vissza a pályád kezdetére?

– A szabadkai gimnáziumban érettségiztem, a művészet érdekelt, de nem vettek fel az egyetemre, és persze nagyot csalódtam. Mivel jól tanultam, a jogot választottam, és ezt végeztem el. A tanulmányok befejezése után lehetőségem nyílt egy évet Londonban tölteni, mert akkoriban szabadabban lehetett utazni. Óriási élmény volt, egy hotelben dolgoztam, de körbejártam szinte minden galériát és múzeumot. Amikor visszatértem Szabadkára, a Népszínházban helyezkedtem el a szervezőcsapatban, amelyet Godányi László vezetett, de nagyon érdekelt minden részleg. Akkoriban Petrik Pál nagy festőművészünknek saját stúdiója volt a színházban, ahol díszlettervezőként dolgozott. Emlékszek rá, nem volt erős fizikumú, és többször megkért arra, hogy valamit ide-oda cipeljek neki, én pedig ezt nagy örömmel tettem. Miután elhelyezkedtem a könyvtárban, Slavko Matković kollégámmal egy kiállítást szerveztünk Petrik Pál alkotásaiból, és nekem ajándékozta az egyik művét, amelyet féltve őrzök. Amikor arra kényszerült, hogy elhagyja a stúdiót, díszlettervekkel is megajándékozott, némelyikük ki is lett állítva néhány évvel ezelőtt a múzeumban, az emlékének szentelt tárlaton. A színházban töltött évek sokat jelentenek számomra, nagyon jó volt a hangulat, érződött az alkotói élet pezsgése.

Mikor kezdtél a könyvtárban dolgozni? Az ott töltött évekre hogyan gondolsz vissza?

– A nyolcvanas évek második felében kerültem át a könyvtárba, titkárként kezdtem el dolgozni, de ez a fajta munka nem állt közel hozzám. Akkoriban Plankos Judit volt az igazgató, és felvetettem neki, hogy államvizsgát tennék könyvtárosnak. Azt mondta, rendben, így Belgrádban vizsgáztam, habár még nem volt üresedés a könyvtárban. Egyszer beszélgettem egy egyetemi tanárral, aki meglepődött, hogy mennyit tudok a művészetről. Azt ajánlotta, írjam be a művészettörténeti szakot, amit meg is tettem, jól haladtam, de nem folytattam, 1994-ben pedig átmehettem könyvtárosnak. Élveztem a könyvtárban eltöltött éveket. Sok kutatóval is beszélgethettem, s szokássá tettem, hogy a kiemelkedő kutatóink tenyérlenyomatot adjanak. A helytörténeti részleg csodálatos, számos jelentős kiadványt, nyomtatványt őriz. Ami nincs leírva, az olyan, mintha meg se történt volna. Az írásos nyom rendkívül fontos. A könyveknek hiszek. A könyvek kedvesek, sosem haragszanak meg, akkor sem, ha az ágy alatt felejtjük őket, vagy leesnek a szekrény mögé, vagy hónapokig bele se lapozunk. A könyv mindig türelmesen vár. Amikor ismét kézbe vesszük, akkor az egy örömteli találkozás. Nekem is rengeteg könyvem van otthon.

Milyen érzés nyugdíjasnak lenni? Hogyan búcsúztattak el a kollégák?

– Nagyon szépen, egyebek közt egy Đuro Maravić-képpel. Szívből szeretem a kollégáimat, jó volt velük együttműködni és barátkozni is. Tulajdonképpen nem igazán érzem magamat nyugdíjasnak. Tévéműsorokat készítek, újságokba, katalógusokba írok, kiállításokat nyitok meg. Továbbra is aktívan részt veszek a kulturális életben, ez egy olyan terület, ahol nagyon jól érzem magamat.

A járványügyi helyzet beálltával nyugdíjasként izolációba kényszerültél. Mivel múlattad az időt?

– A nagyobbik lányom bevásárolt nekem, én pedig rendszeresen tornáztam, mindennap megnéztem egy filmet, továbbra is írtam, a szerkesztőséggel online tartottam a kapcsolatot, a tévében pedig a reprízműsoraimat sugározták. Csaknem húsz évvel ezelőtt, a rádión kezdtem el vezetni az Opušteno című műsort, később átkerült a televízióra, és akkortájt indult a Likovni tragovi műsorom is. Azóta eltelt megközelítőleg tizenöt év, és ezeket a műsorokat még mindig sugározzák.

A művésztelepekre is nagy figyelmet fordítottál...

– Török István nagyon odaadó ezen a téren. Megközelítőleg húsz évvel ezelőtt a palicsi Bagolyvárat próbáltuk megmenteni, mivel beázott, és Török István kezdeményezte, hogy legalább a tető legyen megjavítva. Most megint rossz állapotban van, valamit tenni kellene. Nekem már korábban is az volt az ötletem, és erről írtam is, hogy jó lenne művészeknek, úgymond, bérbe adni oly módon, hogy ott alkothatnának, s cserébe gondját viselnék az épületnek, amíg nem dől el a sorsa. Érdekes lehetne a turistáknak is, hogy ott történik valami. Erről is gondolkodunk Török Istvánnal.

Te magad is festesz. Mikor kezdtél el alkotni?

– Egész életemben festek, másokhoz hasonlóan már gyerekkoromban is szívesen alkottam. Sosem hagytam abba, még akkor sem, amikor nem vettek fel az egyetemre. A Képzőművészeti Találkozóban (mostani Kortárs Galéria) régebben Katarina Tonković Marijanski koordinálta a művésztelepekkel foglalkozó részt, magába foglalva a teljes Jugoszláviát. Egyszer eljött a belgrádi Likovni život folyóirat főszerkesztője, és Katarina Tonković Marijanski engem ajánlott, hogy írjak a szabadkai képzőművészeti életről. Az írásaim sorra megjelentek, én pedig örültem, hogy újságíróként is megpróbálkozhattam. 1998-ban a folyóiratban egy pályázatra lettem figyelmes, amelyet egy New York-i alapítvány hirdetett meg. Egy projektumot kellett összeállítani, amelyet az első helyezett egy manhattani neogótikus templomban valósíthatott meg. A templom ugyanis már nem vallási, hanem kulturális funkciót töltött be. Elhatároztam, hogy jelentkezek rá egy performance tervvel. Végül a második lettem, hajszálon múlott, de küldtek egy nagyon szép diplomát. Megtisztelve éreztem magamat, de nem mertem dicsekedni a bombázások miatt. 2000-ben a firenzei biennáléra kaptam meghívót, ami nagyon meglepett, nem értettem, honnan tudnak rólam. Kiderült, hogy a New York-i szervezők ajánlottak. Addig már volt néhány kiállításom, és az volt a vágyam, hogy eljussak Firenzébe, de nem tudtam hogyan, mert nagy volt a pénztelenség. Kérelemmel fordultam a városhoz, a tartományhoz és az országhoz is. Végül a tartomány fedezte az utat. Ezután elmentem a belgrádi olasz kulturális központba, hogy segítsenek megszerezni a vízumot. Egy nagy alkotásom volt, két és fél méterszer két méter, amely a kereszténység két évezredére készült, húsz elemből állt, és mindegyik egy évszázadot jelölt. Az olasz központ is segített, így 2001 decemberében egy barátommal eljutottunk Firenzébe, ahol feledhetetlen élményben volt részünk. Miután hazatértem, itthon is több városban kiállítottam.

Milyennek látod most Szabadka képzőművészeti életét?

– Örülök, hogy nem állt le, és ilyen helyzetben, a szabályok betartása mellett is sor került kiállításmegnyitókra, még ha ezeken csupán néhány lehettünk jelen. Hiszem azt, hogy a kultúra mindent legyőz. Ha visszatekintünk a múltba, azt láthatjuk, hogy sok fontos mű nagyon nehéz helyzetekben jött létre. Talán most is alkotott valaki valami jelentőset, amit még csak ezeután fogunk látni. Nagyon tetszik, hogy a Kortárs Galéria nyitva áll a fiatal alkotók előtt is. Nem tartozom azok közé, akik azt tanácsolják a fiataloknak, hogy még néhány évet érjenek és utána lépjenek elő. Nincs mire várni, lehetőséget kell nekik nyújtani a megmutatkozáshoz. Azt is szeretem, amikor a Kortárs Galéria a saját gyűjteményéből állít ki alkotásokat. Ez egy nagyon jó találkozása a múltnak és a jelennek. Említhetném a múzeumot is, ahol szintén remek tárlatokat tartanak. Nemrég a Bosch+Bosch-ról emlékeztek meg, egy kivételes művészeti csoportról, amelynek Slavko Matković is tagja volt. Bízok a mai fiatalokban is, szerintem nem kell aggódni Szabadka képzőművészeti életéért. Ami hiányzik, a még több hely, ahol kiállíthatnak. Őszintén szólva, nem tetszik, hogy a városháza díszbejáratának két oldalán nincs helye a képzőművészetnek. Az egyik oldalán olvasható is, hogy galéria, de ott most cipőraktár van. Ez szomorú. A fiataloknak hely kell, ahol megmutatkozhatnak, alkothatnak, találkozhatnak, beszélgethetnek, és nem egy eldugott részen, hanem a központban. Nem kellene ezt megvonni tőlük.

Mivel foglalkozol mostanában?

– Továbbra is festek és könyvet is írok, amely már az utolsó simításoknál tart. Dokumentumfilm készítésén is gondolkodom. Célokat kell kitűznünk magunk elé, és azok megvalósításán dolgozni. Itt és most létrehozni valamit, abból kihozni a legtöbbet, ami a rendelkezésünkre áll.