A falu álmos tunyaságba süppedt. Kora őszre járt, de nyáron se volt ilyen meleg. A főtéren egy lehanyatló katonát ábrázoló háborús szobor mellett két, másodjára virágzó akácfa küszködött a megmaradásért. A virágok már feladták, a repedezett cementből összegányolt tartók szemetesként fogadták be a csikkeket és az összegyűrt sörösdobozokat. A kocsma ajtaján már régen lakat lógott, az ablakok bedeszkázva. A vegyesbolt zárva, csak a kopottas felirat hirdette a valamikori nyitvatartást.
Zsiga megigazította a hátizsák pántját, mélyen belevágott a húsába, és magában szitkokat szórt a teljesen vétlen és csak a munkáját végző kalauzra, aki leszállíttatta, mert jegye hogy is lett volna? Hívhatott volna rendőrt is – gondolta, mikor a méreg vörös köde eloszlott az agyáról.
Az első vonatra felugrott, ami megállt a peremkerületi állomáson, és egész sokáig nem bukott le, járkált fülkéről fülkére, bement a mosdóba, álldogált a peronon, a szűk folyosón bámult ki az ablakon. Persze ezt nem lehetett a végtelenségig csinálni, még így is egész messzire jutott.
Elmenekült a nagyvárosból, talán még nem késő. Elege volt a tengődésből, az alkalmi és megalázó munkákból, a kannás bort vedelő cimborákból, a penetráns bűzből, ami a sosem mosott ruhákból áradt. Négyen egész jól megvoltak. Jozsó ugyan egyszer azt mesélte mindenkinek, hogy a Zsiga hátára tetovált sárkányok táncolnak, ha valami történni fog, de mindenki tudta, hogy a gyerek nem százas, ezért nem is törődtek vele, mit hablatyol össze. Jóindulatúan vigyorgott mindenkire, hát nem bántották, a boltba is beengedték őt meg Janót, aki ügyesen csavarta a cigarettákat az összeszedett csikkekből. Egyszer hozzájuk csapódott Kópé, aki „Itt a pirosból” próbált némi aprót kicsikarni a piac szélén ácsorogva, és nem múlt el hét, hogy ne verték volna meg a dühös-becsapott kofák.
Egyre több fiatal lődörgött körülöttük, látta a szemükben a vad haragot, nem közösködtek velük.
Aztán Kópé, aki még 17 se volt, meghalt egy szürke-esős csütörtök este, valami szintetikus vacaktól. Mire mentőt hívtak volna az önkívületben fetrengő sráchoz, már vége is lett. A romos házból, ahol meghúzták magukat, alig sikerült az ablakon át elslisszolnia a razzia elől. Ez tette be végül, a sötétben való céltalan rohanás, ahogy a szíve ritmus nélküli riadót vert. Sose volt ő börtönben, javítóban se, a verekedést, bajt mindig kerülte, nem lopott, nem ártott senkinek. Csak elszúrta az életét.
Most meg egy hátizsáknyi meg egy szatyornyi holmival, borostásan, kirojtosodott kockás ingben vonszolja magát az ismeretlen falucska hőségtől fuldokló utcáján. Ahol letessékelték a vonatról, úgy ment végig a városon, olyan nyugodt léptekkel, mint aki tudja, hova tart. A határban nézte az útjelző táblát, nem is számított rá, hogy megáll mellette valaki. Ő biztos nem venne fel egy ilyen alakot – mosolyodott el keserűen. A füstöt okádó teherautó fiatal vezetője túlkiabálta a recsegő motorzajt, hogy ugorjon fel a platóra, elviszi a faluig. Ugrásról szó se volt, elég keservesen mászott fel, és lehuppant a kukorica tetejére. Zötyögtek vagy fél órát, madarak húztak el a magasban, néhány őzet is látott a réten, messziről felcsillant egy tó vize. Kék, mint Rozika szeme.
Amikor végre megállt a kocsi, Zsiga úgy kászálódott le, mint akinek minden csontja összetört, de azért udvariasan megköszönte a fuvart. A sofőr kinyújtott egy fél kenyeret, és nagy gázt adva elporzott.
A főteret csenevész bokrok vették körül, a templom órája fél kettőt mutatott. A három pirosra mázolt pad üresen állt, a középsőre ült le, innen belátta a környéket, és volt a közelben egy kút is, persze nem működött. Elővette a szatyorból a zsírpapírba csomagolt kolbászt, piros zsírt eresztett, lenyalta az ujjáról. Két galamb szállt le nem messze tőle, és félrehajtott fejjel nézték. A kenyérből darabkákat tört le, eléjük dobta, csipegetni kezdték. A nap egyre jobban tűzött, levette az ingét, a hátára varrt sárkányok felizzottak. Egy sötétkék ruhás nő jött a kavicsos úton, kis kapa és üres vizeskanna volt nála. Megtorpant, amikor meglátta, ahogy a férfi eteti a galambokat, majd megjelent néhány veréb, három csuszka, csiviteltek, felkapkodták a morzsákat.
Egy rigó a vállára telepedett és nyugodtan tollászkodni kezdett. Az asszony nézte őt, Zsiga hirtelen elszégyellte magát, tudta, hogy egy ijesztő-idegen csavargónak néz ki. Az is, már régóta, egy földönfutó senki. Nem tett hirtelen mozdulatot, és meglepte, hogy az ismeretlen leült a pad szélére, és halkan beszélni kezdett, hogy néhány hónap alatt összeomlott az élete, teljesen egyedül maradt, minden nap kimegy a temetőbe, ott megnyugszik kicsikét. Zsiga nézte megfonnyadt arcát, a szürke szemeket és a kis őszülő kontyot, a blúz hátulját átitatta az izzadság, a barna félcipő sarka félretaposva. Nem is töprengett, hirtelen belőle is ömleni kezdtek a szavak, összefüggéstelenül mesélt megölt anyjáról, a verésekkel teli gyerekkorról, az állandó menekülésről, majd Rozikáról, aki olyan szép volt, mint a hajnal, s aki szó nélkül eltűnt az életéből. Amikor elhallgatott, a nő felállt, és csak annyit mondott, hogy van egy melléképület az udvar hátuljában, ott ellakhat, mosakodni is tud, vacsorára meg főz majd kettőjüknek tanyai levetlent. Fürgén elindult, Zsiga alig tudta követni, a kolbászt már menet közben dobta oda egy loncsos kutyának. A madarak egyszerre röpültek fel, és eltűntek a templom tornya mögött, az óra makacsul fél kettőt mutatott, mintha megállt volna az idő.
A kockás ingért úgy kellett visszamennie. Az asszony megvárta, nézte a férfi hátán a tetoválást.
A nap pont a szemébe sütött, elvakította, a zöld és a vörös sárkány egybeolvadt a káprázatban, s mintha táncolni kezdtek volna. Egy pillanatra lehunyta a szemét, a hirtelen támadt szél felkavarta a meleg levegőt, az akácfák lombjai bókolni kezdtek. A harang kicsit megcsendült, évek óta először.
