Egy nemrégiben folytatott beszélgetésen, amelyben a huszonegyedik század nagy rendezőneveiről esett szó, felbukkant a Nolan név, s szokás szerint ama kontextusban, hogy Nolan „zseni”. Nem vitatkoztam, csupán egy röpke kérdéssel törtem meg a törhetetlen tényt. „Melyik Nolan?” – kérdeztem. Christopher Nolan öccsének, Jonathannek hiánya ugyanis olyan fájó a rendező utóbbi filmjeinek stáblistáján, hogy már az is megkérdőjeleződik, vajon kettejük közül melyik viszi a prímet? (Vagy tán csak ketten együtt?) Ez vezethetett odáig, hogy míg a Dunkirk Nolan ügyes lopása volt saját magától, a Tenet már csak annak fájó hiátusa, amiről maga a film szól: az idő birtoklásának.
A Nolan brotherstől nemcsak hogy nem idegen, de karrierjük szerves velejárója a (film)idővel zsonglőrködés. Hiszen már első remekművűket is, a Jonathan filmnovellájából íródott, jelenetenként visszafelé haladó Mementót is az emlékezés, az idő beláthatatlanságának geometriájára fűzte fel. A Sötét lovagtól a Tökéletes trükkig az idővel fut versenyt szinte minden Nolan-hős, de az idő sokféleségéről szól valahol a Dunkirk (amelyben három idősíkon nézzük ugyanazt a bevetést) és az Eredet (amelyben az álom három síkját három különböző sebesség használatával határozzák meg, ami ragyogó tehetséggel oldja meg, hogy a néző értse, mikor mit néz).
A Tenet, mivel központi fogalommá, s egyben filmnyelvévé is avatja az idő paradoxonjait, csúcsterméke lehetne ennek az életművön átívelő gondolkodásnak. Nem az.
Névtelen Főhősünk (a semmit sem játszó John David Washington) épp hogy csak megúszott egy félresikerült mentőakciót és épp hogy csak halottnak nyilvánítják – egy az első blikkre sejthetőnél sokkal nagyobb slamasztikában találja magát. Orosz maffia (Kenneth Branagh hősies igyekezete, hogy játsszon), angol lordok (Michael Kain fájdalmasan rövid szösszenete), indiai maffiózók, titkos társaságok szövetkeznek és feszülnek egymásnak egy olyan rejtélyes ügyben, amely egyetlen milliméterre választ el a harmadik világháborútól és a totális pusztulástól. Az egész központjában pedig egy a jövőben folyó szervezkedés áll, amely magát a közvélekedés szerint mindig előre folyó időt vonja kérdőre és teszi képlékennyé.
Művén keresztül a legtöbb rendező önkéntelenül is elárulja, mi érdekelte egy témában. Christopher Nolan esetében ez most különösen könnyen leleplezhető: bizonyára felajzotta a gondolat, hogy a mozija egyharmadát eszelős technikázással visszafelé kell játszatnia, sőt, a kétfelé tartó időt egyszerre kell felvennie, ami különösen nagy összpontosítást vár el színésztől és rendezőtől egyaránt. És ez az egy dolog, a visszafelé pattanó pisztolygolyók mítikus víziója működik is. Ám mintha ez felemésztette volna minden agysejtjét – a Tenet minden más jellemzője egy ámokfutás jegyeit viseli magán. (Csak egy szpojlermentes példa: egy amúgy is teljesen összezavarodott, oda-vissza csévélt dupla tömegjelenetben azt a szabályt eszeli ki, hogy minden szereplőn gázmaszk kell, hogy legyen. Ettől aztán nemcsak az egyszeri néző nem ismeri fel, ki kicsoda, hanem maga a rendező se hiszem, hogy meglelte a vágás közben saját főszereplőjét.)
Mintha csak önéletrajzi vonás volna: Nolan kezéből úgy csúszik ki saját filmje, ahogyan a főhős is csak riadt ketrecrettegéssel tud reagálni egy inverz támadó ütéseire és a visszafelé vezetett kocsik autós üldözésében. Minden, amit Nolannél szerettünk, itt önmaga rossz koppintásába siet. A mindig remekül felépített történetvezetés eszeveszett vágtába csap, amelyben nem a szó jó értelmében kapkodjuk a fejünket a hanyagul odavetett kvázitudományos mondatok között. A kameramunka feloldódik az epileptikus videoklip-kaszabolásban (akad olyan rövid dialógus, amely egyetlen percig tart és simán elmenne egy snittben, ő viszont kábé tizenöt közelképre vágja ezt a lényegében nyugodt jelenetet). A mindig csodás színészválasztás és a karakterek háromdimenzióssá tétele (emlékeztetőül: ez a különösen kifinomult érzék avatta Cillian Murphyt Madárijesztővé, Heath Ledgert pedig Jokerré a Sötét lovag-trilógiában) elvész a folytonos akció nyomásában: senkit sem ismerünk meg és senki sem válik érdekessé. A hevenyészetten felépített sztori pedig kárára megy a Nolan-művek egyik legalapvetőbb trükkjének: a mindig hiperérzékenyen előkészített csavarnak.
És ez mind, mind csak az idő függvénye, pontosabban a pocsékul beállított sebességé. A rohanásban elfeled elidőzni a megértést szolgáló mondatokon és a jól sikerült képeken (ilyen például az ukrán Nemzeti Opera alvó közönsége, amely így ötperces biodíszletnek tűnik), a száguldásban lehetetlenné válik a jellemfejlődés és a jellemek árnyalt kirajzolódása (pedig néha úgy tűnik, mintha az Alkonyat-bájgúnár Robert Pattinson még igyekezne is), a végére tartogatott poén pedig nem is annyira az előre süvöltés, hanem leginkább a szabadesés sokkjához hasonlítható: Ludwig Göransson erőszakos szirénahangjaira 3,81 m/s-es gyorsulással placcsan az üres aszfaltnak, egyenesen az érdektelen szemekkel bámészkodó néző mellé.
Igen, a sebesség és a rohamléptek korát éljük. De a Tenetet nézve Nolan ámokfutása zsákutcának tűnik, Denis Villeneuve kitartott állóképei pedig felmagasztosulnak.
Tenet (2020). Írta és rendezte: Christopher Nolan. Fényképezte: Hoyte Van Hoytema. Zene: Ludwig Göransson. Vágó: Jennifer Lame. A főbb szerepekben: John David Washington, Robert Pattinson, Kenneth Brannagh, Elisabeth Debicki, Michael Kain.
