Az ész a fontos, nem a…

Amikor megérkezett a felkérés, hogy írjam meg a heti, tetoválások megítéléséről szóló, körkérdéshez kapcsolódó kommentárt, azonnal sejtettem, hogy bajban leszek. Egyrészt azért, mert tudtam, nem fogok egyetérteni a szavazók oroszlánrészével, másrészt meg azért, mert már talán több mint tíz éve nem is foglalkoztam a tetoválás témájával.

Hozzáállásom valószínűleg abból adódik, hogy semmiféleképpen sem olyan családban nőttem fel, amelyet konzervatívnak lehet nevezni. Édesapámnak is volt tetoválása (igaz, hogy az a megkérdőjelezhető művészeti értékekkel bíró JNA-féle), az öcsémmel pedig már alsós kisiskolásokként fülbevalót hordhattunk. Ugyanúgy, az öcsém talán 17 éves korában ment el az első tetkószalonba, én pedig 19 évesen, egy évre rá.

Rajtam azóta négy meglehetősen nagy minta díszeleg (a legnagyobb szinte a hátam egész felső részét eltakarja).

Egy kikötésók volt a szüleimnek: „Ha tényleg egyetemi tanár vagy kutató szeretnék lenni, csak ne szembetűnő helyre kerüljön a tetoválás”.

Sokan talán éppen emiatt tartják fiatalkori hóbortnak vagy meggondolatlan döntésnek, úgy gondolják, hogy a tetoválás hátrányt jelent a munkavállalásban, vagyis egy bizonyos állás megszerzésében, hiszen rossz benyomást kelthet egy hatalmas koponyás minta, amely ott díszeleg a kandidátuson, aki éppen egy ápolói, vagy valami más felelősségteljes munkahelyre szeretne bejutni.

Szerencsére – saját tapasztalatból mondom – ez a fajta vaskalapos világnézet már Szerbiában is hanyatlani kezd. Még aktív újságíróként sem kerültem kellemetlen helyzetbe a tetoválások és a hosszú szakáll miatt, még akkor sem, amikor megtudták, hogy mellékállásban rockzenész is vagyok.

No, meg kell hagyni, volt pár savanyú interjúalany, aki kétségbe vonta képességeim, és hogy csak „odatett valaki a firkászi posztra”, ám az interjú végére a szerepek volt, hogy kicserélődtek…

Később, egy nyugati cégben kaptam munkát, ahol a mellettem ülő számítógépes specialistának mindkét karja tele volt különböző mintákkal. Egyike volt a legjobb szakembereknek a cégben, az állam pedig akkor esett le igazán, amikor Amerikából megérkezett a vállalat tulajdonosa és egy ülés szünetében levetette az ingét, és megmutatta az egész hátán húzódó hatalmas tetoválást.

Az ellenzők közül sokan azt mondják, hogy akik a tű mellett döntenek, idős korukra meg fogják bánni a rajtuk díszelgő mintát, ahogy azt ráncok bordázzák minden irányból.

Kérdéssel sohasem jó érvelni, viszont az, aki fiatalkorában dohányzott vagy ivott, nem bánja meg idős korára, hogy máj-, illetve tüdőproblémákkal kell élnie?

Mondjuk, ebben az analógiában egy bőrön díszelgő tetoválást még mindig el lehet takarni, az életet pedig egészségügyileg nem nehezíti meg…

Hasonlóan, még mindig kevesebb kellemetlenséget okoz egy ilyen „meggondolatlan fiatalkori döntés”, mint ugyanilyen indíttatásból ittasan a volán mögé ülni és balesetet okozni. Annak is sok esetben maradandó nyomai lesznek, arról nem is beszélve, hogy az ember akár életek kiontásáért is felelhet ilyenkor.

Nem kell azonban túldramatizálni a helyzetet, csakugyan vannak olyan esetek, amikor valaki nem gondolja végig, hogy miért is kell neki tetoválás és csak úgy beül a szalon székébe, pár évig elvan a mintával, utána pedig ráun. Ilyenkor mindig át lehet alakítani a motívumot valamire, ami jobban tetszik, és ha minden igaz, lézeres kezeléssel el is lehet távolítani, ha valaki így dönt.

Ugyanakkor, van akinek ez nem csak egy múló divathóbort. Van, aki számára örök emlék, emlékeztető, a valaki (vagy valami) iránt érzett szeretet és tisztelet kinyilvánítása. Egy ismerősöm például mindkét gyereke nevét „varratta” magára. Ezt divathóbortnak nem igazán lehet nevezni, mert az anyák nem arról híresek, hogy megunják gyermekeiket. Én is 31 éve okozok még ma is rendszeres fejfájásokat anyámnak, mégis, továbbra is elvisel.

Ha pedig csakugyan szőrszálhasogatók akarunk lenni, megemlíthetjük azt is, hogy egyes kultúrákban a tetoválás és a különböző motívumok messzemenően túlmutatnak a divaton és minden más „átmeneti hóborton”. Ezek között a népek között a bőrre varrt minták sok esetben a vallási hovatartozást és elhivatottságot igyekeznek szimbolizálni, vagy a törzsi hovatartozást hangsúlyozni.

A dolgot lehet a végtelenségig ragozni. Végül is, mindenkinek a szíve-joga, hogy szimpatizál-e a tetoválásokkal vagy sem. Mindig lesznek olyanok, akiket örökre elvarázsol a bőrvarrás izgalmas és sokszor igazán művészi világa, és mindig lesznek olyanok is, akik ódzkodni fognak tőle, amíg világ a világ.

Hangosan tüntetni a tetoválások ellen talán picit butaság, hiszen akinek nem tetszik, az ne nézze őket. Egyébként is, a tetoválás elsősorban nem annak fáj vagy fájt, aki nézi, hanem annak, aki volt annyira „meggondolatlan”, hogy a bőre alá varratja a festéket.

Talán ezzel az örök érvényű mondással illene ennek tükrében fejeznem: „Akinek nem inge..”