„Gesztenye a porcelángombos fiókból” – ez volt az első mondata a kiállítást megnyitó Léphaft Pálnak, aki a magyarkanizsai Dobó Tihamér Képtárban pénteken este mondta el gondolatait a kifüggesztett képekről, és amely szövegben hosszú idő után el lehet merülni, és fel lehetett töltődni Magyarkanizsán.
Zsáki István Vajdasági rögök elnevezésű kiállítása nagyméretű képeket tartalmaz, és ahogy maga a művész mondta, nem tud elszakadni a sárga színtől, így javarészt a képtár falai sárgába borultak, ami azért is jó, mert most az ősz illatait érezve talán még kicsit a nyárban, a napfényben és a napraforgós emlékekben tartja a nézelődőt.
Léphaft Pál megnyitóbeszédében elmondta, hogy Zsáki István csendje nem csendélet.
– Ez az a csend, amelyben éjnek idején megmozdulnak a bútorok, a tárgyak, megcsikordulnak a régi almáriumok. Ez az a csend, melyben lefekvés után magunkban lezárjuk a napot, és bútorzatunk új életet kezd. Emlék lesz, álom, másnap szándék és olajillatú festmény vagy csupán hétköznap. Mindenki valamilyen, és valahonnan jön. Tanyáról vagy bérházból, városból vagy faluról hozza magát. Mindaz, ami belénk épül, szavak, rögök, tárgyak, illatok, hangok, fények formájában lesz útravalónk. Ezt a keserédes málhát aztán, mint egy elemózsiás tarisznyát, időnként kibontjuk és falatozunk belőle, hogy erőt merítsünk megmaradásunkhoz.(…) Zsáki saját emléktárgyaiból építi azt a belső tájképet, amely föntről ereszkedik elénk vagy kenyérkendőre, vagy egy kiterített zsákra, hajtogatott papírra, és válik új valósággá. Hagyományos módszerrel építi képeit. Egy nap, egy éjjel, vagy csak egy reggel emlékei minősülnek át jelekké. Megállnak, néha nem ott, ahol az életben voltak, hanem egy vászon kínálta vagy keret szabta udvarban. Zsáki István nem feledkezik bele a naplementébe vagy egy orgonacsokorba, az emberrel sincs jó barátságban, a csönd töredékeiből építkezik, egy marék termőföld emléke mellé fűcsomó kerül, néhol írás is a papírra – mondta többek között a megnyitón Léphaft.
A képek között sétálva akarva-akaratlanul meglátható, hogy azokon szövegek vannak, de csak az utolsó sor olvasható, mégpedig az, hogy az adott kép hol és mikor készült. Így nyitva is marad a kérdés, mi van a képen az arany, a zöld vagy épp a születő vajdasági rögök mögött, melyek meghatározzák egész életünket.
– Ez nem szöveg, ami azért van, hogy meg legyen törve a felület. A kövek és a göröngyök a világ kezdete óta és a világ végéig meglesznek. Nekik van egy meséjük, ami olyan lehet, amit láttak, hallottak, vagy ezután fognak látni, hallani. Ezt a mesét egy élettelen tárgy hogy mondhatná el? Nekünk kell leolvasnunk a történetüket – mondta Zsáki István, aki arra is kitért, miért épp a rögök ihlették meg:
– Vajdaság a rögökön épült fel, és gondolom, hogy tovább is azon épül. Az anyagot akartam ábrázolni, mely fenntartja Vajdaságot, és utána minket is – mondta a topolyai festő, aki 2015 óta foglalkozik a rögökkel, melyeken elmondása szerint az ellentétet is fel lehet fedezni, melyekből aztán születik egy harmadik dolog.
A kiállítás október 2-áig tekinthető meg a magyarkanizsai Dobó Tihamér Képtárban, minden munkanapon.
