2024. március 28., csütörtök

Ha Szabadka szobrai beszélni tudnának...

„Budapest szobrai éjszaka összenéznek, és így beszélnek: [...]

– Külföldiek zarándokolnak hozzánk, társas kocsin, akiknek fülébe az idegenvezető hosszú hangtrombitán harsogja nevünket, s látjuk, amint homlokukat ráncolva, a napfénytől káprázva felénk tekintenek, képzeletükben holmi homályos-zavaros sejtelem ébred mivoltunkról, aztán továbbrobognak. Egyébként mindennap elhalad előttünk egy csomó ember, aki a közelünkben lakik, hivatalnokok irattáskával hónuk alatt, fiatal leányok motorkerékpáron, aggastyánok botra görnyedezve, a mi tőszomszédjaink, anélkül hogy egy pillantást vetnének reánk, s fogalmuk sincs, hogy kik voltunk, és mit alkottunk, bár azt pontosan tudják, hogy hívják a sarki szatócsot, és mit művel velük szemben a kávéház közönsége.”

A fenti idézet Kosztolányi Dezső Szobrok beszélnek című rövid írásából származik, amely a Pesti Hírlapban jelent meg 1934. szeptember 18-án. E sorokat olvasva óhatatlanul arról kezdtem el gondolkodni: vajon Kosztolányi beszélő szobrai miről társalognának 2020-ban Szabadkán? Azért jutott eszembe ez a kérdés, mert néhány napja szülővárosomban, Szabadkán, ismeretlen tettesek éppen Kosztolányi Dezső mellszobrát rongálták meg. Azt a szobrot, amelyet 1985-ben jugoszláv–magyar államközi szerződés alapján állítottak fel a nagy író születésének 100. évfordulója alkalmából. Különösen azért háborított fel az eset, mert mindez éppen Kosztolányi szülővárosában, a Pacsirta és az Aranysárkány helyszínén történt.

2018-ban Kizúr István, Matko Vuković és Lazar Nešić mellszobrát lopták el (Gergely Árpád felvétele)

2018-ban Kizúr István, Matko Vuković és Lazar Nešić mellszobrát lopták el (Gergely Árpád felvétele)

Sajnos azonban ez a szoborrongálás nem kirívó eset Szabadkán. Éppen, hogy egy évtizedek óta tartó tendencia sokadik állomása. Ennek bizonyítására elég, ha csak az elmúlt bő egy évtized szoborrongálásos eseteit elevenítjük fel, a teljesség igénye nélkül. 2009 szeptemberében a Reformáció terén ismeretlenek Luther Márton mellszobrát döntötték le. 2014 januárjában a Raichle Ferenc parkban Ambrozije Boza Šarčević mellszobra jutott ugyanerre a sorsra. Ugyanabban az éveben a Zeneiskola mögötti szoborparkban, ahol Csáth Géza, Munk Arthur és Danilo Kiš szobra is található, Balint Vujkov mellszobrát is megrongálták. De Szabadka legrégebbi köztéri szobrát, az 1815-ben felállított Szentháromság-szobrot sem kerülte el a vandalizmus. 2016-ban többször is megrongálták. Először az emlékművet körülvevő korlátban tettek kárt, majd néhány héttel később, az angyalszobrok kezeit megcsonkították, a kezükben lévő aranyozott keresztet és tollat pedig ellopták. Mindez néhány hónappal azután történt, hogy az emlékmű több évtized után a Szent Teréz-székesegyház mellől visszakerült eredeti helyére, a Főtérre. 2018-ban ismeretlenek ellopták azt a három mellszobrot, amely a Vajdasági Bank Lazar Nešić téri épülete előtt Kizúr Istvánnak, Lazar Nešićnek és Matko Vukovićnak állított emléket. Akkor az esettel kapcsolatban Maja Rakočević Cvijanov, a szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet szobrász-konzervátora nyilatkozott a sajtónak, amely jól rávilágít a városban uralkodó állapotokra:

– Az elmúlt tíz évben ellopták Jovan Mikić mellszobrát a róla elnevezett szabadkai iskola udvarából, Ivo Lola Ribar emlékművét a Kiserdőnél lévő diákotthon előtt, Lola Vohl szobrát a Slavica gyárból, akárcsak a Fasizmus áldozatainak terén lévő emlékműről az emléktáblát. Ideje lenne leszámolni a városban garázdálkodó „bronzmaffiával” – fakadt ki keserűen a szobrász-konzervátor.

Szabadka legrégebbi köztéri szobrát, a Szentháromság-szobrot sem kímélték a vandálok (Gergely Árpád felvétele)

Szabadka legrégebbi köztéri szobrát, a Szentháromság-szobrot sem kímélték a vandálok (Gergely Árpád felvétele)

E sor bővült szombatra virradóra egy újabb esettel. Ilyenkor pedig sokakban több kérdés is felmerül: Hogyan kerülhetett ismét sor erre? Nem lehetett volna megakadályozni az újabb szoborrongálást? Miért nem biztosítják kamerákkal és riasztókkal a köztéri emlékműveket? Miért nem kerültek még elő a korábbi és a mostani szoborrongálások tettesei? De talán a szabadkai polgárok már fel sem teszik ezeket a kérdéseket, hiszen évtizedek óta nem kapnak rá válaszokat, csak fejcsóválva, fásultan veszik tudomásul az immár ki tudja hanyadik szoborcsonkítást. Ha Kosztolányi Dezső jelenünk Szabadkáján írná le a szobrok beszélgetését, az talán valahogy így hangzana:

– Míg a délutáni napsugarak világítanak meg minket és közben turisták csodálnak bennünket, vagy éppen járókelők suhannak el előttünk, anélkül hogy egy pillantást is vetnének ránk, mi már az éjszakától rettegünk. A talapzatunk is beleremeg, ha látjuk, hogy az ég színe narancssárgáról lassan feketére vált és megcsillannak rajta az első csillagok, mert a sötétedéssel együtt az utcák elcsendesednek. Egyedül, védtelenül maradunk az árnyas köztereken. Elönt minket a félelem attól, hogy ez lesz az az éjszaka, amikor valaki talapzatostul a sárba dönt bennünket, vagy sötétben rejtőző alakok leszakítanak minket a talapzatunkról és elragadnak. Ha megcsillannak a nap első sugarai és újból megjelennek a járókelők az utcákon, úgy hogy valamilyen Isteni szerencséből kifolyólag még mindig a helyünkön állunk, nem örvendünk. Látjuk, hogy mi, szabadkai szobrok ma ismét eggyel kevesebben vagyunk, mint előző nap voltunk. Egy újabb talapzat áll csonkán a fák árnyékában. Ekkor már beletörődünk sorsunkba: ma éjjel mi kerülünk sorra.