Gellér Tibor az a kolléga, akit mindig a jóindulat vezérel, aki mosolyogva tanácsolja az ifjakat, aki nagy tisztelettel viseltet az ősök iránt; alázattal nyúl az elődök eszméihez, és lelkiismerettel a munkához. Óriási szellemi tőkével rendelkezik Európa-szerte, így mindig akad a vándortarisznyában egy jó történet, egy különleges helyszínen megélt humoros, vagy humorral előadott veszélyes élethelyzet, egy kalandos család-barát történet. De micsoda színes előadásmódban hallhatják ezeket a kiváltságosak!
Generációk emlékezhetnek az Újvidéki Rádióban a ’90-es évekig sugárzott Szivárvány, Barangolások vagy a Horizont című műsoraira, amelyekkel természetközelbe édesgette a hallgatókat. A történelem sodrásában, amikor elveszítettük morajló tengerünket és a magas hegyeket, rövidebb csend következett; nem hallhattuk Tibort. Mint kiderült: gyorsan megtalálta az új helyét, töretlen hittel dolgozik és fáradhatatlanul alkot tovább. Így az állami kitüntetés sem késlelkedhetett.
Lelkiismeretes munkával a nemzet szolgálatában
Gellér Tibor, a Nimród vadászújság újságírója, olvasószerkesztője a vadászati irodalom klasszikus és kortárs alkotásainak gondozása és népszerűsítése érdekében végzett lelkiismeretes munkája, valamint negyedszázados újságírói pályája elismeréseként vehette át a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést. Az államalapítás és az új kenyér ünnepén Nagy István agrárminiszter a Pesti Vigadóban szervezett díjátadón szólította őt a színpadra.
Az alkalomra a vadászruhát bocskai öltöny váltotta. Hogy érezted magad, mikor díszmagyarban átvetted a nívós díjat?
– Megilletődve. Rendkívül nagy megtiszteltetésnek érzem, köszönettel és örömmel fogadom a visszajelzést, hogy munkámmal sikerült valami maradandót alkotnom. Valójában március 14-én kellett volna átvenni a díjat, de a járvány miatt elhalasztották az ünnepséget. Nagyon megzavart, azt hittem, már meg sem érem a következő díjátadási alkalmat, mivel ha 67 évesen, az én állapotomban „megkoronáznak”…!
A roppant megilletődöttség az alkalom miatt volt. Világéletemben rengeteget dolgoztam, de először kaptam érte ilyen rangos elismerést. Rendkívül jólesett.
A tenger, a hegyek és az erdők illata
Dunakeszi közelében megdobbant a szívem. Az utcátokban még érezni véltem a Duna illatát, majd megpillantottam az erdők mögött emelkedő Börzsöny ormait. Mint otthon, Újvidéken! Ez csakis tudatos választás lehetett! Kanyargós út vezetett a Tarcal-hegység végvára alatt lévő Duna-közeli házatoktól a Dunakanyarban található otthonig?
– Meglehetősen rögös utat jártunk be. Távozásunk váratlanul érte a családot. Nem volt könnyű elszakadni. Egyrészt hirtelen szerteszét szakadtunk, másrészt szerettem a korábbi munkámat. A rádióban saját szájam íze szerint választhattam a témákat. Nem volt megszabott munkaidő, otthon írtam, s bejártam felvenni a műsoraimat. Ez adomány volt. Amikor átjöttünk, elkezdtem keresni az utamat. Itt álltunk két kicsi gyermekkel, munka és egzisztencia nélkül. Közvetlenül a rendszerváltás után az itteni rádióban is kétséges volt a helyzet, teljes volt az átalakulás. Eleinte hirdetésszervezéssel próbálkoztam, majd a Time Sharing cég üzletkötője voltam – ez átsegített a kezdeti nehézségeken. 1991-ben egy hirdetési újság munkatársaként az álláshirdetések között megláttam, hogy a Kossuth Kiadó könyvterjesztési osztálya munkatársat keres. Mit ad Isten: felvettek. Csupán 3-4 hónapig műveltem, közben könyvismertetőket írtam, amelyre felfigyelt Kocsis András igazgató, és áthívott a szerkesztőkhöz. Ott, akkor kötött munkaidőm lett... Nem volt könnyű – albérletben laktunk, és három évig vártunk a magyar iratainkra. Hosszú ideig nem tudtunk hazamenni, miközben őrülten hiányzott minden, a család, a barátok, a sízés a szlovén Alpokban, a magashegyek és egy csobbanás a fűszerillatú Adrián. Ma is szíven üt, ha megérzem valamely parkban azt az illategyveleget. Mint amikor Proust regényében, Az eltűnt idő nyomában asztalra kerül bizonyos kis madeleine… Az egykori otthonunkhoz való kapcsolatot senki sem fogalmazta meg szebben Fekete Istvánnál: „A szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és a földdel, amiből az ember lett, és amivé lesz, és nem szakadhatnak el soha.”
Hogyan szocializálódtál, amikor a szülőföldről átköltöztél az anyaországba?
– Egyrészt nehéz volt a sok új helyzet, másrészt szakmai szempontból azt mondhatom: nagy szerencsém volt, hogy időben jöttem át, alkalmam volt megismerni nemcsak a vadászat régi nagy öregjeit, hanem a nagyhírű vadászfestőket is, mint Csergezán Pál – akihez benéztünk a műterembe Földi Laci barátommal – vagy Muray Róbert, a természetábrázoló képzőművészek doyenje, és az azóta nemzetközi hírű alkotóvá lett akkori fiatalokat.
Melyek voltak még emlékezetes munkáid akár Újvidékről, akár az újabb keletűek közül?
– Otthon a tévének ifjúsági filmeket fordítottam angolból, például a Flippert, a Frédi és Bénit és Jim Henson mesesorozatát. Utóbbinak a szinkronját az Újvidéki Rádió színészeivel vettük fel: Ferenci Jenővel, Fischer Károllyal és Hajnival, László Sanyival… Feledhetetlen az is, amikor barangolásaim során az Alpokban megfigyeltem és fotóztam a zergéket, a kőszáli kecskéket és a mormotákat.
Az itteni emlékezetes munkáim? Megtisztelő számomra, hogy a Gróf Széchenyi Család Alapítvány megkeresésére, és Széchenyi Zsigmond özvegye, Mangi néni jóváhagyásával előkészíthettem kiadásra Széchényi Viktornak az I. világháborús Hadi naplóját. Aztán a ʼ90-es évek végén megismerkedtem Hidvégi Bélával, atyai barátommal, az immár 84 esztendős, de ma is aktív, világhírű vadásszal, akinek az életműve létrehozásában részt vállalhattam. Közben rengeteget tanultam tőle a vadászatról, az életről és a kitartásról. Sok szép vadászélményt, biztató, jó szót köszönhetek Béla bácsinak. A vadászirodalom szépirodalmi eszközökkel igyekszik élni, míg a vadászati inkább szakirodalom. Ilyen kiadványokon is dolgozom. Gyönyörű és hasznos könyvek készülnek, nem beszélve a klasszikusokról. A magyar vadászirodalom legendásan gazdag. Tényleg szeretem a munkámat, igyekszem lelkiismeretesen végezni, népszerűsíteni a magyar vadászati kultúrát és a hagyományokat, mivel nemzeti hagyományunk szerves részei. A vadászirodalom pedig a magyar szépirodalom sajátos szegmense; nem lehet elvonatkoztatni az egységes kultúrkincstől, szellemi hagyatéktól. Lejegyzett múltunk a Csodaszarvas-mondával indul, kezdetektől kötődünk a természethez és a szarvas-motívumhoz. Ez a mítosz határozta meg a fejlődésünket, egész történelmünket.
A könyvkiadással foglalkozó Nimród Alapítványnál Dénes István szerkesztővel és a kollégákkal csaknem 100 kötetes sorozatot készítettünk. Korai halála után a nejével és a lányával folytatom a közös munkát – baráti kötelességemnek is érzem. Így mintegy 30 kötet jelent meg a múlt század elején alkotó szerzőktől, kifejezetten vadászati szépirodalom, olyan klasszikusok, akiknek könyvei korábban jórészt hozzáférhetetlenek voltak. Mindeközben ʼ96-tól a Novum Kiadónál, utóbb Könyvklubnál dolgoztam főállásban irodalmi szerkesztőként, nyelvi lektorként. Mindemellett a Fishing & Hunting csatornán sugárzott némely vadászfilmek narrátorszövegének megírásával teszem tarkábbá a tennivalók választékát.
Az írástudó ember legfőbb erénye az alaposság
Előszeretettel kérnek fel természet- és vadásztémába vágó kiállítások megnyitójára. Ezeket olyan művészi szinten műveled, hogy a nyitóbeszédről a legjobb kritikák születnek. A Vadak és karikatúrák című kiállítás kapcsán olvastam: „A kiállítást az írástudó ember felelősségével és elmélyült alaposságával méltatta Gellér Tibor.”
– Mikrofonlázam van, de valahogy mindig rábeszélnek. A fenti tárlaton kívül Prihoda Judit festő- és grafikusművész és Sándor Róbert grafikus kiállítását is volt szerencsém méltatni. Azt, hogy a tárlatmegnyitó beszédemet ily nagyra értékelik, azt a szellemi gyökereknek köszönhetem – az íróknak, akiknek a művei a kezdetektől hatottak rám. Ez a stílus belém ívódott.
A könyvek világában élsz. Roskadoznak a polcok a magyar és a világirodalom művei, valamint a szakmai kiadványok súlya alatt. Ki a kedvenc íród?
– Egyértelműen Fekete István. A Tüskevárat édesanyámmal együtt olvastuk. Pályáját tanítónőként kezdte, s még iskoláskorom előtt megtanított olvasni. Az volt az első könyv, amelyet elolvastam. Rögtön utána jött a Téli berek, ezzel egy életre eldőlt minden. Fekete Istvánt és Széchenyi Zsigmondot bizonyos értelemben szellemi atyáimnak tartom. Meghatározták a gondolkodásmódomat, a világképemet; tulajdonképpen a hivatásomat is nekik köszönhetem. Kiskoromtól az általuk írt könyvek nyelvezetén, gondolatvilágán szocializálódtam.
Az unokáidnak is ezekből olvasol fel?
– Az az igazság, hogy nem. Egészen másféle irodalmat olvasnak. Az ő világuk a Fantasy és Harry Potter, meg a világháló. A Téli berek kötelező olvasmány lett – ami kötelező az eleve eltaszítja a gyereket…
A természet gyermeke
Hogyan kerültél a Nimród szerkesztőségébe, az Országos Magyar Vadászati Védegylet lapjához?
– A történethez szorosan hozzátartozik a múlt. 1971-ben érettségiztem és az egyetem előtt két hetet töltöttem a magyarországi rokonoknál a Vadászati Világkiállítás alatt. Mindennap kint voltam. Láthattam a trófeákat, és csoda volt találkozni a legendás emberekkel, akiket addig csak a könyveim címlapjáról ismertem.
Már Pesten éltem, amikor Rácz Gábor, a 12 hónap az erdőn természetfilm-sorozat rendezője, az MTV Natura szerkesztőségének vezetője bekísért a szerkesztőségbe. Otthon előfizettem a Nimródra, karácsonyra mindig beköttettem, úgyhogy nekem 1971-től megvan az összes évfolyam. De ki gondolta volna gyermekfejjel, a legendás lap olvasójaként, hogy egyszer majd Európa egyik legszínvonalasabb vadászújságjának, a Nimródnak a csapatát fogom erősíteni?! A lap első száma 1913-ban jelent meg; a 100 éves évfordulót a szerkesztőséggel ünnepelhettem.
Kittenberger Kálmán szerkesztői személyisége 1920 szeptemberétől fémjelezte a lapot. Mint világhírű vadász és természetbúvár maga is sokat publikált, egyben kialakított egy olyan szerzőgárdát, amely szakmai hitelességével alapozta meg a Nimród jó hírnevét: gondoljunk csak Csathó Kálmánra, aki felfedezte Fekete Istvánt, és a többi kiváló korabeli íróra! Ilyen gárdája volt egykor a lapnak. Elképesztő, hogy egyszer csak én is odakerülök, munkatársa leszek!
Egy folyóirat a sajtó eszközeivel bármilyen ügyet képes hatékonyan szolgálni.
– A Nimród a megalakulása óta a vadászat és a természet szépségeit, a természetvédelmet, az állatvilág óvását helyezte előtérbe, valamint igyekezett olvasóközönségével megismertetni. Ezeken az alapokon fejlődve, úgymond a természet szolgálatában, előkelő helyet vívott ki magának a nagy múltú, mértékadó európai vadászati folyóiratok sorában. Mára a Nimród a magyar és az európai vadászati kultúra – azzal együtt az egyetemes magyar kultúra – elválaszthatatlan része, a magyar nemzeti hagyományok őrzője. Jelmondatunk az „Érték – hűség – szenvedély”. Ennek a jegyében működik a szerkesztőségünk, igyekezvén megismertetni a közvéleménnyel, hogy a vadászat valójában aktív természetvédelem, bármilyen furcsán hangzik is ez sokaknak.
Az erdő, a természet a mi nagytemplomunk… Széchenyi sokat idézett, végtelenül igaz és soha meg nem kopó jelmondata – „A vadászat – vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás!” – felidézi a magyar vadász számára a szófordulat mögöttes, lényegi tartalmát: az élet és a természeti értékeink tiszteletét, az önmértékletességet és az alázatot.
Több funkciód van a lapnál: olvasószerkesztője, újságírója és lektora vagy.
– A kollégák kímélnek, nem járok terepre, olyan eseményekre, mint a vadásznapok, múzeumi tárlatmegnyitók, egyéb rendezvények. Itthonról dolgozom, főként vadászati kultúrával foglalkozó anyagokat írok. Vadászattörténeti munkák gondozására is felkérnek, az ország minden szegletéből megkeresnek. A most készülő, csaknem 40 kötetes életműsorozat – amelyen jelenleg dolgozom – valamennyi könyvének hátlapszövege ezzel az általam fogalmazott bevezetővel kezdődik: „E monumentális sorozat célja elvezetni az olvasót »oda, ahol nagy a csönd, ahol az Örök Rendező békéje pihen erdőn, mezőn és vizeken. Ahol a természet dús kincseinek, fenséges képeinek és látványosságainak alázatos szemlélődésében olyan sokszor imára vezényelünk vadászútjainkon magunknak«. A vadász és a természet elválaszthatatlan, mert »a vadászember a természet gyermeke«. Így lehet az ember, vele a vadászat és annak irodalma – egy a természettel. Ahogy a 2021. évi, »Egy a Természettel« Vadászati és Természeti Világkiállítás üzenete is sugallja, mely alkalomból, egységes formában, újra megjelennek a magyar vadászirodalom legjelesebb klasszikusainak művei, felidézve első kiadásukat és halhatatlan szerzőik emlékét…”
A hobbim egyben a hivatásom
Nyugdíjasként is aktív és elhivatott vagy. Nem hagyod szunnyadni páratlan tenniakarásod, a belső motor a mai napig hajt. Úgy érzed, azzal foglalkozol, ami szíved-vágyad volt?
– Nem győzök elég hálás lenni a sorsnak, hogy a hobbim a hivatásom, a kedvtelésem a munkám, ezért nem érzem soha tehernek. Szerencsés és ritka körülmény, hogy a két szenvedély, az irodalom és a természet szeretete összetalálkozott és egyaránt hivatássá lett – ez az Istennek csodálatos ajándéka. „Ilyenkor mindig ugyanazt kell dicsérnem, életem útmutató vezércsillagát – a vadászatot! – írta Széchenyi. – …Az efféle vezércsillag, ha bizalommal követjük, előbb-utóbb bevezet rendeltetésünk révébe… – Nos: – Bevezetett vajon?”
Nejed szintén újságíró. Rózsát, az egykori gyermekrádióst a Duna TV-ből ismerhetjük, Orsi lányod a néptánc és az ének felé húz, Tomi fiad pedig a rockzenében zúz. Mekkora a család szerepe az életedben és a munkásságodban?
– Meghatározó. Mindig is megértőek voltak a szenvedélyeimmel meg a munkamániámmal szemben, de miután a későn diagnosztizált Lyme-kór következtében a mozgás tekintetében lerobbantam, minden téren segítséget kapok tőlük. Elfogadják, hogy elmélyülök a világomban, és naphosszat dolgozom. Immár közös emlékeinkben járjuk az Alpok sziklaösvényeit, a havas sípályákat.
Hozzá a fiam a legjobb barátom. A ’80-as évek elejéig rockrajongó voltam, a fiam otthon azt hallotta, hogy dübörög a rock, 1981-ben pedig az M Stúdióban a Muzsikás együttes vendégszerepelt, teljesen elvarázsolt Sebestyén Márti, meg a zene. Megszereztem az összes magyar forrásnépzenei kiadványt, azóta is az szól éjjel-nappal otthon, az autóban, a tengeren – mindenhol. Rajongássá vált. Orsi már az anyaméhben ezt a zenét hallgatta – ő ezen a zenén nevelődött. Népéneket tanult az Óbudai Népzenei Iskolán; férjével most néptáncegyüttest vezet. Mindkét gyermek sikeres, hivatásból is a zene közelben maradt.
A fiam révén számos fiatal cimborára tettem szert, lányunk által pedig a táncházmozgalom jeles képviselőivel barátkozunk, vagy éppen a hobbinkat űzzük együtt, például Salamon Beja gombásztársammal.
Minden téma újabb emléket idéz fel, de Briós vizsla korgó gyomra emlékeztet bennünket, hogy elszállt az idő; annyit kérek hát: megmutatnád a bocskait és a Magyar Arany Érdemkeresztet?
– Persze. A bocskai régen a birtokunkban van. Szerettem viseletben járni, alkalomadtán a szerkesztőségben is székely kabátot, csíki mellényt viseltem. A hagyományt nem őrizni kell, hanem élni vele. Nálam összetartozik a népi öltözet és a vadászruha viselete. A bocskai öltöny pedig a fiamnak is jó szolgálatot tett: ebben esküdött örök hűséget a párjának. Mind a mai napig passzol mindkettőnkre!
Ez igen! Sikerült megtartanod ifjúkori délceg alakodat!
– Nocsak – ilyesféle elismerést sem kaptam mostanáig!
