2021. január 19., kedd

Sárkánytojás panko morzsában

Egyik ismerősöm arra panaszkodott a minap, hogy tinédzser lánya nem találja fel magát a konyhában, egy kávét se tud rendesen megfőzni, s az anyuka attól tart, hogy a leányzó egyetemista éveiben kollégiumba vagy albérletbe kerülve éhkoppon marad. Ő maga sem konyhatündér, mondja az anyuka, de néhány alapfogásra szívesen megtanítaná a lányát, ha az mutatna efféle hajlandóságot, ám a lány legszívesebben mobilozik, és nagy ívben elkerüli a konyhát. Az anyuka szorultságában azt javasolta a lányának, hogy ha már nincs kedve a tűzhely mellett sürgölődni, legalább nézzen meg néha egy-egy főzőműsort, hátha kedvet kap a gasztronómiához, esetleg elles néhány konyhatrükköt. Hogy esetükben sikeres-e az efféle „képzés”, egyelőre nem derült ki, bár a nagylánynak állítólag már van kedvenc sztárszakácsa, akit „be is követett az Instán”.

Jómagam is kíváncsi vagyok rá, hogy tévéből vajon meg lehet-e tanulni legalább alapszinten annyit a főzésről, hogy azzal biztonsággal elboldogulhasson az ember a konyhában. Én még szinte gyerekként, anyut és a nagymamámat figyelve, „élesben” lestem el az ételkészítés csínját-bínját. Szakavatott szemek előtt a begyakorlás is könnyebb volt, hiszen a jótanácsok nyomán azonnal kiigazíthatók a baklövések, csiszolódhat a főzési technika, és természetessé válik az alapanyagok feldolgozásának módja, a fűszerezés mikéntje, sőt a tálalás is. Erre az alapra azután már lehetett építkezni a későbbiekben, például egy-egy szakácsműsort látva, vagy képes recepteskönyvet lapozgatva, és az internetes gasztroblogokon, különböző gasztrofórumokon is rábukkanhat az ember hasznos információkra, újszerű konyhatechnikai megoldásokra, egy-egy jó receptre… A manapság divatos gasztroshow-k azonban nem főzni tanítanak, hanem főzéssel szórakoztatják a nézőket. A főzésből lesz attrakció, és annál nagyobb az attrakció, minél különlegesebb alapanyagok kerülnek feldolgozásra, minél szokatlanabb ételkészítési eljárásokkal. Az egyik tévés főzőcsatorna mesterszakácsa például arról lett nevezetes, hogy olyan ételeket kreál, amelyek egészen másnak tűnnek, mint amik valójában. Aztán olyan mesterszakácsok is vannak, akik a tálalást fejlesztik „tökélyre”, eladdig, hogy az étel inkább műalkotásnak tűnik, semmit ennivalónak. És persze a médiumoknak köszönhetően olyan séfek is ismertek, akik kizárólag egzotikus, különleges alapanyagok felhasználásával készítenek ételt, és a néző csak kapkodja a fejét a sajátos szószfröccsentések, formázott zselékorongok és színezett esszenciacsöpp-kreációk láttán, amelyek úgy festenek egy-egy tányéron, hogy felénk az olyan terítéket leginkább már csak elmosni szokás, az étkezés végeztével.

Látvány szempontjából viszont egészen szórakoztatóak is lehetnek az efféle műsorok, hiszen úgy vannak megszerkesztve, akár a pörgős akciófilmek, csakhogy ezekben a cselekmény terepe a konyha, a főhősök pedig a séfek, akik szinte varázsolnak a főzőpultjuk mögött. Nem is csoda, hogy sokan sztárnak tekintik őket, hiszen leginkább olyan médiafelhajtás van körülöttük, akár neves színészek, énekesek esetében. Hogy a zsonglőrködésüket látva jómagunk főzőtudománya fejlődhet-e, talán mellékes is, viszont e műsorok felkészítenek rá, hogy ha egy reggel mondjuk sárkánytojásra bukkannánk a hűtőnk polcán, ne hökkenjünk meg, hanem japán prézlibe, azaz panko morzsába forgatva (merthogy éppen ez is lenne otthon) azonmód süssük 90 fokosra hevített biokókuszzsírban (!) légiesre, roppanósra, akár az angyalok reggelije, á la carte.