Kedves atya!
Amikor valaki megbánt engem, igyekszem megbocsátani, megbékélni, de teljesen visszaengedni az illetőt a lelki életembe ilyenkor már nem tudom. Haragot nem tartok. Csak távolságot. Helyes ez, vagy rosszul cselekszem? Mit gondol? Üdv, Emese
Azt gondolom, hogy nem helyes a távolságtartás. Valaki megbántotta, egész bizonyosan nem halálosan, és ez abból látható, hogy igyekszik megbocsátani, hogy képes a megbékélésre és képes arra, hogy ne tartson haragot. Azonban nem tudja teljesen visszaengedni az illetőt lelki életébe, és távolságtartásra helyezkedik be vele szemben. Ezt teszi azért, mert állandóan az emlékezetében tartja az Önnek okozott megbántást és a személyt, aki ezt elkövette. Nem haragszik, meg is békélt, de a képzeletében nézegeti ezt a rosszat. Ezzel a felfogással egy olyan életvitelbe helyezkedik bele, melyben mindig rajta fogja tartani szemét a rossz dolgokon, akár a saját lelki sérelmein, akár azokon, akik ezeket okozzák. A tény pedig, hogy megjegyezzük és az emlékezetünkben őrizgetjük a rosszat, az ránk nézve nagy szenvedés, egy olyan lelki seb, ami állandóan rontja a közérzetünket. Lehet, sőt biztos, hogy az illető nem is gondol erre vagy a hasonló megbántásra, de Ön folyamatosan hordozza magában ezeket a sérelmeket, és ezekből mindig keserűség szivárog a lelkébe. Ez a feltörő keserűség az, ami újból és újból elnehezíti a lelkét. Minden alkalommal, amikor találkozik az illetővel, az a görcs fogja el, hogy távolságtartásra kell helyezkednie, gyorsan el kell húzódnia és el kell zárkóznia tőle. Ezzel beleváj a lelki sebébe, de a fájdalom kése most mélyebbre hatol bele, és egy idő múlva annyira elmérgesíti, hogy gyógyíthatatlanná teszi és egész életében szenvedni fog tőle. Így megfosztja magát az életörömtől, mert lelkének egy része mindig keserűs
Ezen kívül önkéntes börtönbe zárja magát. Amikor az ember tartózkodni kezd valakitől, vagy azért, mert az illető megbántotta, vagy valami rosszat tett neki, vagy mert valamiért ellenszenves, akkor elveszíti a szabadságát, nem tud többé szabadon mozogni mások társaságában. Menekül, szökik egyiküktől, másikuktól, önmagába vonul, és falakat emel maga körül. Ezek a falak benne van, az ő lelkében, és börtöncellává állnak össze. Amikor az ember szorong, fél, irtózik a mellette lévőktől, akkor ebben a saját maga készítette börtönben nyomorog. Nem tud többé szabadon és vidáman mozogni a társaságban, ez az elzárkózás mindig fojtogatja.
Jó közérzetünk akkor van, ha senkitől nem kell távolságot tartanunk, ha mindenkinek örülni tudunk, akivel csak találkozunk. Erre a lelki érettségre fel kell nőnünk. Tesszük ezt úgy, hogy gondolatban irgalmasságot cselekszünk a minket megbántó személlyel (könyörülettel, sajnálattal nézünk rá), utána elhatározzuk, hogy nem emlékezünk többé az ellenünk elkövetett vétkeire, s a végén eldöntjük, hogy új szemmel nézünk rá (úgy, mintha először látnánk az életünkben). Ezek szerint ki kell mondanunk magunkban, hogy szívből sajnáljuk az illetőt emiatt a vétke miatt, utána ki kell törölnünk a memóriánkból ennek az emlékét, és végül az embert kell látnunk benne, azt az embert, akit Isten az Ő képére és hasonlatosságára teremtett.
Isten cselekszik ilyen irgalmasan. Jézus pontosan erre gondol, amikor parancsba adja nekünk: „Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok irgalmas! Ő jóságos a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz is. Ha ti jót tesztek még az ellenségeteknek is, akkor nagy lesz a jutalmatok és a Magasságbelinek, az irgalmas Istennek a fiai lesztek.” (vö. Lk 6, 35–36)
Istennek a legfőbb tulajdonsága az irgalmasság. Az Ő szíve mindig megesik rajtunk, bűnösökön. Könyörületessége arra indítja, hogy kitörölje emlékezetéből a vétkeinket, és újból meglássa bennünk az Ő édes gyermekeit. Fut felénk, magához ölel, és örömünnepet rendez, ahogyan ezt teszi az evangéliumi apa a tékozlásból hazatérő fiának Az irgalmas apa azért örül, mert a fia „meghalt, de föltámad, elveszett és megtaláltatott.” Az irgalmasságnak ez az isteni mintája van ebben a tékozló fiúról szóló evangéliumi példabeszédben: „A fiú fölkerekedett és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta. Aztán örömlakomát rendezett a számára.” (Lk 15, 20–23)
Nekem 60 éves koromban sikerült eljutnom arra a lelki érettségre, hogy senkire nem tudtam haragudni többé, senkinek az ellenem elkövetett vétke nem okozott többé keserűséget, senkitől nem kellett többé tartózkodnom, elfordulnom, elzárkóznom. Nagyon emlékszem arra az első esetre, amikor egy ellenségemmel kerültem össze egy munkacsoportba. Azt mondtam magamban: „Ő is ember, és mint embert – Isten parancsa szerint – szeretnem kell, mint önmagamat”. Ennek a gondolatnak köszönhetően örömmel tudtam odalépni hozzá, az embert láttam benne, aki szeretnem kell, és minden szorongástól felszabadulva békésen tudtam vele dolgozni. Azóta ezzel a hozzáállással mindig át tudom élni ezt az örömöt, amikor engem vagy másokat megbántó emberekkel találkozom. És szinte meglepődve mindig rácsodálkozom, hogy milyen boldogító ez a mindenféle görcstől való szabadság, milyen öröm, hogy nem kell senkitől tartózkodnom, hogy mindenki felé nyithatok. Rendkívül jó ebben a szabadságban élni, abban kifejezetten, hogy tudok örülni jó és rossz embereknek, barátoknak és ellenségeknek. De azt is látom, hogy milyen rossz azoknak, akiknek távolságot kell tartaniuk valakitől, és mennyire rossz nekik, hogy minden emlékezés, minden találkozás egy keserű összerándulást teremt a lelkükben, önkéntesen a saját börtönükbe zárkóznak.
A helyes magatartás tehát az irgalmasság cselekedete, az emlékek törlése a memóriából és az új szemmel való nézés. Ez azonban nem azt jelenti, hogy kiszolgáltatjuk magunkat a rosszakaróknak, és hogy lehetőséget adunk nekik arra, hogy újból megbántsanak minket. Éppen amiatt, hogy megesett vétkükön a szívünk, és így pontosan megismertük, milyen rossz hajlam lakozik bennük, tudunk tartózkodni a közeli, bizalmas kapcsolattól velük, nem fogadjuk be őket családtagnak, munkatársnak, barátnak. Egyszerűen embertársnak tekintjük őket, akiket emberi mivoltukért tisztelünk, és akikkel éppen emberi mivoltuk miatt emberségesen akarunk bánni. Ennek az evangéliumi felfogásnak köszönhetően képesek vagyunk nem kesergésünk börtönében, hanem örömteli szabadságban élni az életünket.
Tisztelt Emese, nagyon kívánom, hogy Ön is eljusson erre a lelki érettségre és így képessé váljon arra, hogy ne börtönben, hanem szabadságban élje az életét!
László atya
Kedves Olvasóink, Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal e\gyütt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
