Egykor, amíg voltak sátoros lakodalmak, a sátor bejárata fölött állt az érkezőket köszöntő fölirat: Isten hozta, kedves vendég! Akkoriban az isten vagy az Isten neve köztérre nemigen kerülhetett. Azóta megfordult a világ: vendéglőbe húzódtak a lagzik (attól, persze, még előfordulhat az említett üdvözlő szöveg), a magyarlakta települések bejáratánál elhelyezett táblákon viszont gyakran így köszöntik az érkezőt: Isten hozta. Nyilván bensőségesebb ez a fogadtatás, mint ha azt olvasnánk, hogy Üdvözöljük városunkban!
Mégsem igazán a köszöntés tartalma miatt foglalkozom ezekkel a föliratokkal, hanem a mondatvégi írásjel, azaz a felkiáltójel használata miatt. Mert míg a „lakodalmas” példában helyesen ott áll a mondat végén a felkiáltójel, az útszéli tábláról ez hiányzik: pont vagy talán az sem került oda. Vagyis a köszönési (köszöntési) szándékkal íródott mondat ezáltal kijelentővé vált. Mondhatja azt a vendég felemás humorral, hogy őt nem az isten hozta, hanem maga jött. Tehát a felkiáltójel hiánya miatt jelentésében változik meg a mondat. A köszönési formákat (Jó napot! Viszontlátásra! Szervusz!) rendszerint felkiáltójellel zárjuk, de ez mégsem mindig kötelező. Érdemes hát – nem is elsősorban a köszönések miatt – bővebben kitérni a felkiáltójel használatára. Azért is, mert olykor az az érzése támad az olvasónak, hogy a sajtóban „kihalófélben” van a felkiáltójel. Igaz ugyan, hogy ez tűnik a „legszubjektívebb” írásjelnek, mivel érzelmet vagy indulatot fejez ki, mégsem annyira „szubjektív”, hogy mellőzhetjük. Régebben a felkiáltó, a felszólító és az óhajtó mondatot ezzel az írásjellel zártuk, mostanság viszont ez nem kötelező érvényű szabály. Előfordulhat, hogy az ilyen típusú mondatok végére nem tesszük ki a felkiáltójelet, más alkalommal meg a kijelentő mondat végére is odakerül pont helyett. Mégsem lehetünk önkényesek. Vagy: Mégsem lehetünk önkényesek! Ha nyomatékos a mondat, „nem éri be” a ponttal.
A szabályokról, a kivételekről és a szabályokat figyelmen kívül hagyó gyakorlatról részletesen olvashatunk a szakirodalomban, ezért inkább az újságból gyűjtött mondatokkal igyekszem rámutatni a felkiáltójel használatával kapcsolatos dilemmákra (és hibákra).
Az alábbi mondatok végére az újságíró valójában pontot tett volna, csak amiatt maradt el, mert mindegyik valamely cikk címeként jelent meg. Így a szabálynak megfelelően a pont a címből elmarad, a felkiáltójelet (vagy a kérdőjelet) viszont ki kell tenni. Íme a példák: Emberibb bánásmódot; Beszéljünk a szexről; Védjük meg természeti kincseinket; Gyerek ne szüljön gyereket; Vigyázzunk magunkra, egymásra; Nyaraljunk okosan; Ismerjük meg jogainkat; Nevezzük nevén a jelenségeket; Kobozzák el a bűnözők vagyonát; Ne keltsünk pánikot; Legyen több nő és fiatal a közéletben; Szeresd felebarátodat; Éljünk a jogainkkal; Tapintsuk és szagoljuk meg; Éljünk a kölcsön adta lehetőségekkel; Utazzunk, álmodjunk; Becsüljük meg önmagunkat; Vajdaság kapja meg, ami neki jár; Vigyázzunk értékeinkre; Szurkoljunk a Cirkalomnak; Isten hozta; Kérjék az oktatási támogatást.
Azt könnyen megállapíthatjuk (pl. egy-két kivételtől eltekintve a fölszólító módú igékből), hogy ezek nem kijelentő mondatok, hanem fölszólítók vagy fölkiáltók. Már csak azt kellene megállapítanunk, hogy nyomatékosak-e, vagy esetleg csak enyhe fölszólítást, kérést, megengedést szándékozott velük kifejezni a címadó. Mert ha nyomatéktalanok, akkor elmaradhat a felkiáltójel.
Annak ismeretében, hogy az újságban a cím fontos szerepet játszik a figyelemfölkeltésben, a felkiáltójel pedig ezt is szolgálja, elmondhatjuk, hogy nem tévedtek volna a szerzők, ha mindegyik mondat (cím) után kiteszik a felkiáltójelet. Az Emberibb bánásmódot! cím tartalma pl. állítmány nélkül csak felkiáltójellel válik egyáltalán érthetővé (inkább sejthetővé). Egyértelmű, hogy az Éljünk jogainkkal! mondat célja a fölhívás. Hasonlóképp a Kérjék az oktatási támogatást! vagy a Szurkoljunk a cirkalomnak!
Egyszóval: nem kellene mellőzni a felkiáltójelet, még akkor sem, ha helyenként elhagyható. De nem mindig!
