Ifjabb Andrássy Gyula (1860–1929) magyar politikus, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó külügyminisztere, idősebb Andrássy Gyula szépemlékű miniszterelnök fia, 1920 után már nem találta helyét Magyarország fölbolydult politikai valóságában, legitimista politikusként – nézetének A királykérdés jogi szempontból (1920) című munkájában adott hangot – az ellenzék soraiból haláláig folyamatosan és makacsul támadta a Bethlen-kormány konstruktív, az ország konszolidálására törekvő politikáját. Meggyőződéséhez hűen részt vett a IV. Károly király második visszatérési kísérletében, emiatt vizsgálat indult ellene. Úgy tűnik jogi szakíróként maradandóbbat alkotott, mint a maga korában már kusza politikai életben; olyan kiváló művek szerzőjeként tartjuk őt számon, mint Az 1867-iki kiegyezésről (1896) című munkája, amely németül Ungarns Ausgleich mit Österreich vom Jahre 1867 (1897) címen jelent meg, és szerzett írójának elismerést a történet- és a politikatudományok terén, a Miként tartotta fenn Magyarország a középkorban alkotmányos szabadságát (1900) és az alkotmányos rend védelmében írt, hatalmas, A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai I–III. (1901–1911) című munkája. Ifjabb Andrássy Gyula gróf a maga korában az államtudomány terén szerzett máig elévülhetetlen érdemeket.
A Kosztolányi Dezső szerkesztésében 1920-ban megjelent Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért című könyvében a haza sorsáért megszólaló költők és írók társaságában Andrássy Gyula A harmadik Balkán című történeti tanulmányában emelte fel szavát a trianoni békediktátum ellen, bölcs elemzéssel mutatva rá a Párizsban újonnan elhintett viszály katasztrofális következményeire. Meglátása szerint hosszú évszázadokon át a Balkán volt a kontinens békéjét veszélyeztető háborús tűzfészek, ahol pusztító indulatok forrtak, amelyek azután rendre végigsepertek Európán, és számtalan vérontást, töméntelen szenvedést okoztak. Az indulatok forrása mindenkor a balkáni népek egymás iránti gyűlölete volt, valamennyien az általuk birtokolt területen a nemzetiségi elvet emelték „államalkotó princípiummá”, a nemzetiségi elv pedig „egymás ellen küzdő részekre tépte azt az országot, amely csak egy bizonyos egység mellett virulhatott” volna. A nemzetiségi elv mindenkor fölülírt minden földrajzi és gazdasági érvet és ésszerűséget, vért és háborút szült ott, ahol a ráció lehetett volna az államalkotó alapgondolat. Ezért nem lehetett a török elnyomás alól felszabadított népeket egy államba, egy állami szövetségbe összefogni, amely egyedül biztosíthatta volna a békés jövőt. Az együttélésre „nem voltak meg a szükséges előfeltételek: tradíció, közös kultúra, a kölcsönös rokonszenv, mert a különböző nyelvű és vallású népek nem egyszerre, közös erőfeszítéssel szabadultak meg, hanem egyenként, s egymás után jutottak oly szuverenitás birtokába, melyet a confoederatio érdekében korlátozni nem akartak”.
A trianoni béke feltételeiben és adottságaiban egy új Balkánt „csinált” a Tisza és a Duna között, a Kárpátok alján, mintha nem lett volna elég baja már a meglevővel is. Amikor a nagyhatalmak az ezeréves, a természet által egységessé teremtett Magyarországot nemzetiségek szerint tépik szét, ugyanarra az útra lépnek, amely a Balkánon évszázadokon át anarchiához és kaotikus állapotokhoz vezetett. Trianon „mint a Balkánon történt, nálunk is a nemzetiségi elvet emeli első helyre, többre becsüli, mint a történeti jogot, az ezeréves tradíciót, s a természet követelményeit, anélkül azonban, hogy az ennyire felmagasztalt [önrendelkezési] elvet legalább tiszteletben tartaná”. Az új államok kivétel nélkül valamennyien egészségtelen alapokon állnak, egyetlen olyan sincs közöttük – mutatott rá Andrássy Gyula –, mely ellenséges államalkotó „nemzetiségi principium”, vagy gazdasági és katonai érdekek miatt egy következő háborúban ne fogna fegyvert szomszédja területéért.
S míg Magyarország azért életképtelen, mert túl kicsire szabták a területét, mert a folyton magasztalt nemzetiségi elv ellenére túl sok magyart rendeltek cseh, román, szerb és osztrák uralom alá, mert a természeti erőforrások elszakításával gazdaságilag életképtelenné tették az országot, addig a többi, újonnan alkotott ország kivétel nélkül azért gyönge, azért szenved belső organikus bajban, mert a kormányok akarata „egymáshoz biggyesztett, geográfiailag nem összevaló országokat”, melyeket a régi állami gépezettel és a rendelkezésre álló politikai és szellemi tőkével „tisztességesen kormányozni” képtelenség.
Az új államok egységét és életképességét az a tény is veszélyezteti, hogy olyan „valótlanságokon” alapulnak, mint az, hogy a cseh és a tót nép eredete ugyanaz, nyelve, kultúrája azonos, és hogy a két nép egy közös hazában akar élni, vagy hogy „a horvát és a muzulmán bosnyák magát szerbnek tartja, szerbbé akar válni”, és egy nagy, közös országban képzeli el a jövőjét. Persze a nemzetiségek elégedetlenségét a történelmi Magyarországon is megtapasztalhattuk, ám ha „nemzetiségeink bizonyos részei egyes közigazgatási reformok érdekében szervezkedtek is, és ellenzékben voltak, és megtörténhetett, hogy egyes nem magyar nyelvű állampolgárok a XIX. század nemzeti áramlatainak hatása alatt kifelé gravitáltak, ha egyes kisebbségek elégedetlenek voltak nálunk is, mint a legtöbb államban, kétségtelen tény, hogy a magyar kormányzat a nem magyar tömegeket nem hajtotta az irredentizmus karjaiba”.
Andrássy Gyula kiemelte: Trianonban nem azért osztották fel Magyarországot, „mert az állam egysége a világbékét veszélyeztette, az egyes fajok fegyveres harcát provokálta” volna, Magyarország felosztása kizárólag külpolitikai ambíciók és nagyhatalmi érdekek következménye volt. „Nem a világbéke és az elnyomott népek védelme érdekében, hanem a hatalmi célok érdekében áldozták fel az ezeréves jogot, és semmisítették meg a világbéke garanciáját.” A békediktátum a szomszéd népek nagyravágyásának és mohóságának a következménye, s mint ilyen, korántsem reális állami érdekek kiteljesedése. „A hadi mentalitás változékony talaján nőtt új alkotások ezen belső tarthatatlansága, igazságtalansága és célszerűtlensége teszi biztossá, hogy a reparáció nemsokára be fog következni.” Gróf Andrássy Gyula jóslata a XX. században az utolsó betűjéig bekövetkezett.
