Már nagyon régen vártam erre a nagy napra: az utolsó két évben szinte éjjel-nappal, de tulajdonképpen az első egyetemen töltött naptól kezdve, a hat év minden pillanata tartalmazta ezt a napot. Aztán pedig, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy le fogok diplomálni, csupán idő, méghozzá nem is olyan hosszú idő kérdése, lassan elfásultam, egyszerre elkezdtek foglalkoztatni a további életemmel kapcsolatos kérdések, és szinte észre se vettem, hogy már csupán egy nap van hátra a vágyaim beteljesüléséig.
Aztán egy nappal a nagy nap előtt, korán reggel váratlanul berobbant édesanyám a szobámba, és fél perc alatt mindent megváltoztatott. Velem ellentétben ő már vagy két hónapja máson se törte a fejét, mint hogy hogyan fog lezajlani ez a nagy nap, hogy hogyan fogja megvendégelni a munkatársait, a rokonságot, a szomszédokat… Sugárzó arccal így szólt:
– Akkor beszéljük meg, hogy holnap hogyan fogunk felöltözni, hogy hány üveg pezsgőt, bort viszünk, hogy mit süssek, meg azt is szeretném tudni, hogy hányra kell az egyetemen lenned, mert ahogyan én téged ismerlek, ha én nem figyelek oda, akkor te holnap is el fogsz késni, mint mindig – mondta.
– Talán csak nem akarsz jönni velem holnap az egyetemre? Nekem aztán dolgom van: el kell mennem a piacra, a szervízbe! És különben is hogy néz az ki, hogy egy tanárjelölt a mamáját hurcolássza az egyetemre? – mondtam tágra nyílt szemmel.
– Persze, hogy akarok. Talán csak nem fogok itthon ülni, amikor a fiam diplomál?! Neked pedig holnap semmi más dolgod ne legyen az ünneplésen kívül – háborodott fel édesanyám, mintha az, hogy „együtt menjünk diplomálni” a legtermészetesebb dolog lenne a világon.
– De Anya, ez nem is olyan nagy esemény! Ez egy egyszerű vizsga, mint minden eddigi, azzal a különbséggel, hogy ettől a naptól kezdve több lesz a gondom. Mert azért ha jobban belegondolok, nem is volt olyan rossz azon a mi egyetemünkön! – mondtam.
–Te csak ne becsüld le magadat! A holnapi nap nagy nap az életedben, és ezt kellőképpen meg kell ünnepelni. Ahogyan illik az ilyen napot. Mert ha nem így tennénk, akkor ez olyan lenne, mintha valaki két pletykatéma között zárójelben megjegyezné, hogy: „majdnem el is felejtettem, tegnap gyerekem született.”
Amikor láttam, hogy lehet, el is sírja magát ha nem engedek, beadtam a derekamat.
Aztán másnap kiöltözve, kifényesítve, kipucolva, szatyorral a kezünkben beállítottunk az egyetemre. (Hogy átéljük a nagy eseményt, amelyre aztán, édesanyám szavai szerint, egy életen át vissza lehet majd emlékezni.)
Amíg a jól ismert folyosókon átvonultunk, egy kicsit hülyén éreztem magam, mert úgy tűnt, hogy mindenki a mi, különböző süteményekkel, pezsgős üvegekkel teli szatyrunkba bámult volna. De őszintén be kell vallanom, édesanyám büszkesége ekkor már kissé rám is átragadt, úgyhogy most egy árnyalattal én is magasabbra emeltem az orromat, mint máskor.
A díszes bevonulás büszkeségét azonban hamarosan csökkentette az a tény, hogy a bevonulást nem követte kellőképpen díszes fogadtatás. A tanár urak egyike ugyanis teljesen megfeledkezett a nagy napról, és majd másfél órát késett.
– Tudja, arról van szó, hogy nekünk nemsokára egy fontos értekezletre kell mennünk, úgyhogy azt ajánlom, beszéljünk meg egy jövőheti terminust, amely mindannyiunknak jobban megfelelne – mondta a mentorom idegesen az óráját nézve.
Megértő, elnéző lény lévén már-már beleegyeztem a változtatásba, amikor váratlanul közbeszólt Anya. Hirtelen átkarolta a degeszre tömött táskát, dühösen felpattant a padról, és szikrát hányó tekintettel szólt a tanár úrhoz:
– De hát ezt így nem lehet! Mi erre a napra készültünk! – mondta.
Anya közbenjárása igen hatásosnak bizonyult, mert öt perc múlva már ott ültem a bizottság előtt.
Estig annyi jókívánságban, pusziban, csókban, kézfogásban, hátveregetésben volt részem, mint még addig soha. Pedig ez még csak a bevezető volt ahhoz a fergeteges bulihoz képest, amire este, azaz éjszaka került sor.
A bulin összejött vendégek zöme még nem diplomált, ezért nagy volt az érdeklődés az élményeim iránt.
– És milyen érzés az, ha valaki lediplomál? És mit kérdeztek tőled? És tudtad? És be fogod rámáztatni a diplomádat? – zúdult rám a kérdések tömege, amelyekre alig győztem válaszolni. De hogy őszinte legyek, meglehetősen élveztem a helyzetet: nagyokat gesztikulálva, büszkén meséltem az apró részleteket a hősies magatartásomról, míg a többiek tátott szájjal bámultak belém.
– A bírálóbizottság három tagja csak azon legalább öt percig tanakodott, hogy melyikük melyik székben fog helyet foglalni előttem, aztán pedig úgy ültek le a trónjaikra, mintha egy egész életen át faggatni szeretnének. Úgy néztek ki, mint egy háromfejű sárkány, amely kérdések formájában szüntelenül löveli felém a tüzet. De én nem hagytam magam:
– Úgy dobáltam nekik vissza a kérdéseket, mint Arany Toldija a malomkövet… – meséltem.
Mivel a történetet a délután folyamán már többször elmeséltem (Anya munkatársainak, a rokonságnak, a szomszédoknak, a járókelőknek…) lassan elfáradtam és meguntam az egészet, és amikor az egyenként érkező vendégeknek már vagy századszor kellett újramesélnem mindent, elkezdtem új részleteket is kitalálni. Mert ugyebár egy ilyen nagy nap mégsem zajlhat le érdekes, cifra és furfangos, és pikáns részletek nélkül!
A végén tehát már ilyeneket meséltem:
– És akkor összeverekedtem az ősz szemöldökű professzorral. Segítségre sietett az enyhén kopasz, de még az öreg pocakos is beleavatkozott. Én azonban továbbra se hagytam magam, hanem hősiesen védtem a dolgozatomat és csodával határos módon túléltem. És hogy ne múljon el nyomtalanul ez a nagy nap, mielőtt utoljára kitettem volna a lábamat a könyvtárból, elővettem a táskámból a kézi fúrómat, a vésőmet, a reszelőmet, a kalapácsomat… és óriási betűkkel belevéstem az ajtóba a nevemet és a dátumot:
Artila, 1994. nov. 24-én.
*A szerző halálának 20. évfordulójára
