Emlékszem, hatéves se voltam, és be akartak (és, mint az ki fog derülni, be is adtak) az iskolába.
Ehhez a pszichológus tesztjén át kellett esni. Rajzoljak felfelé meg lefelé tekeredő telefonzsinórokat.
Megtettem. Jó. Rajzoljak le egy kislányt. Megtettem.
– Ez mi? – kérdezte később a szódásüvegszemüveges pszichológus a lányka csizmájára mutatva, nagyon éles hegyű ceruzájával rábökve.
– Marszovka… – válaszoltam elfúló hangocskámon. Kérdőn nézett a tudós, szódásüvegszemüvegével anyámra, ő meg szótlanul állt. Nem értettek.
Pedig a Marszovka! Az volt a divat csúcsa! Emlékszem, Aminetnek (török apukája volt, az oviban az első szerelmünk volt, a fiúk 90 százalékának, gondolom) is marszovkája volt. Kék és rózsaszín marsjárója, amely egy olyan csizma volt, kérem, amin vastag szivacsréteg kunkorodott körbe, a marszovka, azaz Marsbéli lábkegy csakis a legmenőbb kislányokon volt látható.
Képzelem, a nagyagyú nagyágyú szódásüvegszemüveges milyen következtetéseket vonhatott le, milyen maszkulin anyai terrorban nevelkedik ez a gyerek, aki ekkora bufli csizmát kanyarít a copfos kislányrajz lábfejének és lábszárának helyére…
Mellesleg, terror az volt, és olyan hülyére neveltek bennünket otthon is, vajdasági magyarokat, hogy ki ne kotyogjunk valamit a királyságról, meg Ferencjóskáról, amennyire csak lehetett, a Titobácsi az ilyesmiket szigorúan elítélte volna. Hát még egy újságírócsaládban! Mi erről, persze, nem tudhattunk semmit, a partizánok jók, a fasiszták (akik mellesleg mindig németek voltak) pedig rosszak.
A történelem viharaiban és később a vérzivataros időkben megőszült szakállam hegyét büszkén csavargattam, s kérdeztem a legutolsó, hatvannyolcadik asszonykától: – Szereted az ősszakállúdat, ugye? (amiben azért volt valami kis humor is, a kékszakállú hercegre gondolva, tréfásan elmondtam neki, hogy majd mesélek egy rémmesét, amitől még közelebb bújhat hozzám, és mivel Edgar Allan Poe rémtörténetein nevelkedtem, nem esett nehezemre újramesélnem a bennem lecsapódott párlatát a históriának).
Szegény kislányomnak, Emmának is meséltem olyanokat, mint a zentai kőkecske, amitől benne a kakija megfagyhatott is, sőt, még az Avatart is megnézettem vele, horvátra fordítva szimultán a történetét, amíg néztük az Avatart, ő először, én másodszor, nagyokat sikoingva a fotel mögé akart bújni gyakran… Egy nagyon csúnya júliusi délutánon, mert szegénykémet elvittem bringázni, de nem volt elég félpercenként szólni, hogy tartsa a lábát távol a küllőktől, csúnyán beléjük gabalyodott a lába, és a hátamon hoztam haza, és itthon néha még el-el is takarta arcát a film gyilkos robotjainak láttán. Kiderült, egy nappal később Zágrábban, hogy persze törésnek nyoma sincs a lábikóján, tudtam én, hogy nem fájhatott az olyan nagyon, hisz alig két-három könnyecske volt a küllőincidens eredménye, de untig elég ahhoz, hogy a horvát nő örökre eltiltsa (milyen apa az, aki nincs jelen egy oly fenséges teremtménynél, mint Én?) a velem való közös játéktól. De sebaj, a jelenlétében is megtanítottam az Acid 2-esen komponálgatni. A „legszebb lábú” (ezt vallotta magáról), vállas, erős nagyasszony jelenlétben, akinek nagyot kellett csalódnia magában, a legutolsót, a 68-adikat látva.
Emma kislányom nem lett technofób, mint amilyen én vagyok ma, de – ezt a mesét adták be nekem, amikor (kilenc éves korában) elküldtem neki egy szabadkai underground klubban készült underground- együttes koncertjéről videóanyagot a mailjére. Minden kommunikáció a lányom és énköztem kizárólag az anyja jóváhagyásával történhetett, zajlott, és kizárólag az anyai „filterek” ottlétével valósulhatott meg, a „tegnapi” napig. Amíg ismét be nem pasizott nyilvánosan. Azóta full tiltben vagyok. A szám címe, amit az underground együttes előadott „Vatikan gori!”volt.
Én meg nyilvánosan megvallom, mormon lettem, és technofóbiás. Mesélnem arról, hányszor, és hogyan próbáltak megverni, s vertek is meg még dizsikben is, talán ma fölösleges… és övön aluli lenne (Nem azért, mert ezekkel a próbálkozásokkal fölhagytak, hanem talán csakis amiatt, mert emberből gyúrtak). És, mindig ott van az én jó és szép, lírai énem.
