Törékeny, tiszta, áttetsző. Természetesen lehet(ne) stabil, koszos, átláthatatlan is. Az előbbi minőségjelzőkről, ha egy ablaküvegre vonatkoztatjuk, először egy otthonszerető nő jut az eszünkbe, akinek a kétkezi munkája – ablakmosás – hozzájárul(hat) ahhoz, hogy a belső térben tartózkodók jól érezzék magukat. Ellenben, ha koszos a nyílászáró üvege, elveszik a tisztaság varázsa, s valamiféle hanyagság, mocskosság érzetét kelti, amit sokkal inkább a férfiúi princípiumokhoz társítunk, semmint a nőihez. Mintha egy koszos ablaküveghez nem is lehetne köze egy igazán otthonszerető nőnek.
A Lendák-Kabók Karolina által szerkesztett Üvegplafon?-nak nagyon találó, metaforikus, elgondolkodtató címe van, ezzel nem csak felhívja magára a figyelmet, de ebben az egy szóösszetételben meg is határozza mindazt, ami arra a huszonkét vajdasági magyar (értelmiségi) nőre jellemző, akiknek esszészerű írásait tartalmazza a kötet. Többségük ugyanis éppen az olyan általánosításokkal, közhelyszerű megfogalmazásokkal, konzervatív álláspontokkal nem tud azonosulni, amelyet ennek az írásnak a felütésében felvázoltam. Miért lenne az ablakmosás női kötelezettség? Egyáltalán létezik-e még olyan, hogy férfi és női munka? A huszonkét 1980 és 1990 között született, kötetben helyet foglaló nő mindegyike egyedi rálátással közelíti meg a nőiségükből fakadóan rájuk ruházott szerepkörök problematikáját, azt, hogy női perspektívából miként látják a közvetlen és tágabb környezetüket. Félreértés viszont ne essék: bár a most napvilágot látott Üvegplafon? című kötet női narratívákat tartalmaz, nem csak tipikusan nőket érintő kérdésfelvetéseknek biztosít teret. Az esszék első harmadában mindannyian visszatekintenek a gyerek- és serdülőkorukra, azokra a ’90-es évekre, amelyek igen ellentmondásosaknak minősíthetők, vajdasági magyar szempontból a kétségbeesés időszakaként is definiálhatók. Ilyen kontextusban vizsgálva a kötet memoárszerű, a vizsgált időszakba való betekintés az egyéni emlékezet tükrében akár változó megítélésű is lehet.
Ahogy már említettem, a kötet huszonkét esszét tartalmaz, melyek terjedelme egymástól eltér. Akad néhány tíz oldalnál rövidebb, néhány húszoldalas, vagy annál is több, a legtöbb viszont tiszteletben tartja a szerkesztő által kijelölt tízoldalas terjedelmet. Az írások szervezőelvét az önmagukról valló nők vezetékneve jelenti, tehát betűrendes rendszerezéssel találkozunk. Így kötetkezdő pozícióba Bencsik Orsolya, kötetzáró szerepbe pedig Zakinszky Toma Viktória került. Természetesen nem maradhat el Lendák-Kabók Karolina előszava sem, melyből megtudjuk mi motiválta a könyv születését, valamint, hogy mindig is közel álltak hozzá a női narratívák. Olyan közéletben is ismert nőket kívánt megszólítani, akik szakmájukban sikeresek, ilyen értelemben példaként szolgálhatnak más nők számára. Harmincöt harminc és negyven év közötti nőt kért fel arra, hogy járuljanak hozzá a most kézben tartott könyv megvalósításához, s ennek a felkérésnek valamivel több, mint hatvan százalékuk tett eleget. A szerkesztő elsődleges célja, hogy láthatóvá tegye ezeket a vajdasági magyar nőket, az ő perspektívájukból mutassa be a ’90-es évek világát, valamint, hogy családról, karrierről, sikerről, (női) egyenjogúságról, identitásukról valljanak. Ily módon elvégzi a vajdasági magyar identitás összegzését női szempontból megvilágítva, közben pedig magát a nőiséget is górcső alá helyezi.
A szövegek megírását előre meghatározott, irányított kérdések segítették – melyeket az előszóból az olvasó is megismerhet –, ugyanakkor ez nem gátolja meg azt, hogy a kibontakozás a szubjektivitás jegyében történjen. A kötet elolvasását követően világossá válik, hogy a huszonkét szubjektív nézőpont összessége olyan sűrű hálót fon önmaga köré, amelyből kiolvasható a kollektív emlékezet. Ez a frissen megjelent könyv pedig éppen attól lesz igazán olvasmányos, elgondolkodtató és szórakoztató is egyben, hogy több apró – szubjektív – kockából fokozatosan összeáll a nagy – kollektív – egész.
Egy-egy szerző írásából több okból kifolyólag sem szeretnék idézni, ugyanis tízüket személyesen is ismerem, valamint nem tartom célszerűnek – nem is lehet – egyiküket sem előrébb, vagy hátrébb helyezni a másikkal szemben, mivel az Üvegplafon? így, huszonkettőjükkel teljes, ha valamelyiküket elmozdítanánk, vagy néhányukat piedesztálra emelnénk a többivel szemben, akkor az a bizonyos üvegplafon, amely a könyv burkát képezi, biztosan bekoszolódna. Ezért csak néhány központi témát emelek ki, nem fosztva meg ezáltal a jövőbeli olvasót attól az örömtől, amelyet a szöveg tartogat a számára.
A visszaemlékezésekből kitetszik, hogy az 1999-es NATO-bombázás szinte mindannyiuk életében mérföldkő, vagy csak korukból adódóan ez az, amire jól emlékeznek. A gyerekkori beszámolók elmaradhatatlan eleme az az időszak, amikor naponta többször is megszólaltak a bombariadót jelző szirénák. Olyan választóvonal, amelyet átlépve már másként szemlélik a világot. A memoárszerű részletek bővelkednek még családi legendáriumokban, amelyeket a visszaemlékezés folyamata megszépít. Többen is kiemelték a tanulmányaikkal kapcsolatos élményeiket, amelyek meghatározták, megalapozták karrierjüket. Néhányan kirohannak egykori tanáraikkal szemben, s egyenesen alkalmatlannak tartják őket arra, hogy felfedezzék a diákok egyéni képességeit. Ezzel kapcsolatban számomra – férfiolvasó számára – feltűnt, hogy ezeknek a kreativitásölő tanároknak mindegyike nő, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy az esszéírók az ideális női minta átadását nemcsak az anyáktól, hanem a nőnemű tanároktól is elvárták, s ha ebben kudarcot vallottak, maradandó csalódást okoztak számukra.
Az egyenjogúságra, különösképpen a női egyenjogúságra vonatkozó kérdéseket mindenki megválaszolta, viszont ebben nincsenek egységes állásponton. A legtöbben nem tapasztalták a női nem elnyomottságát, viszont van olyan esszé is, amelynek az erre vonatkozó egysége szöges ellentétben áll a többség véleményével. Tovább tarkítja a képet, hogy arra is akad példa, hogy egyes nők szeretnének megfelelni a férfiak elvárásainak, mintegy természetesnek tartva azt, hogy egy nő a férfi alárendeltje, ugyanis ilyen nevelésben részesültek gyerekkorukban. Természetesen a többség – az olvasó sem – tud ezzel teljes mértékben azonosulni. Az egyenjogúság kérdésének megvalósulását sokan abban látják, hogy a párkapcsolatukban olyan munkamegosztást alakítottak ki, amelyek nem nemek szerint kerültek felosztásra.
Az esszékből az is kitetszik, hogy az egyenjogúság kérdésénél sokkal fontosabb az identitás, elsősorban a vajdasági magyar nemzeti identitás kérdése. Másként definiálja magát, aki már korán érintkezésbe került az államalkotó nyelvvel és kultúrával, s másként, aki esetében erre csak jóval később került sor. Az etnikai identitást egyesek kihangsúlyozni sem szeretik, mivel ebben korlátoltságot vélnek felfedezni, másutt viszont azt olvashatjuk, hogy ragaszkodtak a magyar nemzetiségű szülészhez, még kutattak is utána. Számomra éppen az identitást boncolgató oldalak voltak a legérdekfeszítőbbek – talán azért, mert bár a nemünk nem, de a nemzetiségi identitásunk megegyezik –, mivel ebben az esetben a szubjektív kockákat szinte lehetetlen egy kollektív egésszé összerakni.
Az általam részletesebben felvázolt gyerekkori időszakon, az egyenjogúságon és az identitáson túl a kötetben felvonultatott nők még számos kérdésre keresik a választ. Ilyen az anyaság és a karrier összeegyeztethetősége, a többnyelvűség előnyei és hátrányai, a siker egyéni meglátásai, a női bizonyításvágy és az aggodalom, valamint azon is elgondolkodhatunk, hogy vajon igazak-e azok a megállapítások, amelyeket „generációs baklövések”-ként kerülnek definiálásra.
Elgondolkodtató az a tény, hogy férfinak vagy nőnek születve milyen mértékben kerül predesztinálásra a sorsunk. A fejünk felett lévő üvegplafont csak nőként, vagy férfiként is át kell-e törnünk? Az üvegplafon tökéletesen szimbolizálja a XXI. századi nézőpontokat, lehetőségeket, azt, hogy ma már ilyen vagy olyan módon, de rálátásunk van a világ dolgaira. Mivel ma már az egyén elől nem rejthetők el az üvegplafonon túli jelenségek, folyamatok, ezért a hagyományos, nemekre leosztott modellek is megkérdőjeleződnek. Az üveg által lezárt tér áttörhetőségének lehetősége ma már nem kérdés, a megvalósításának módja viszont továbbra is az. Ez a könyv a vajdasági magyar nő – tradicionálisan felállított – korlátok közüli kitörésének lehetőségét hivatott bemutatni, mindezt úgy, hogy az egyének megszólaltatása által reális képek felvázolásával valósítja ezt meg. Az Üvegplafon? jelentőségét mégsem kizárólagosan a női narratíva felől tartom érdemesnek megközelíteni, hanem sokkal inkább a ’80-as évek nemzedékének életérzése felől. Az tény, hogy a jelen kötet csak nőket szólaltat meg, de gyakran beemelik az általuk megtapasztalt férfiúi nézőpontokat is, így a vallomások háttérmotívumaként a ’80-as években született férfi is meghúzódik. Ha egy hasonló koncepciójú, de férfiakat a középpontba helyező kötet is megvalósulásra kerülne, nagyon sok kapcsolódási pontot figyelhetnénk meg a vajdasági magyar (értelmiségi) nők és férfiak között.
