2024. március 28., csütörtök
NAGYSZÜNET

Hogyan szeressük a kamaszt?

Kamasszal együtt élni nem könnyű. Mindannyian találkoztunk már ezzel kapcsolatos vicces aforizmákkal, történetekkel, amelyek éppen azért jöttek létre, mert sokszor egyáltalán nem vicces a velük való együttlét, és a felnőttek úgy próbálják kibírni, feldolgozni, hogy nevetni próbálnak rajta.

Én már sok éve minden napomat kamaszok között töltöm, a nyári szüneteket kivéve, de néhány éve, amióta a saját gyerekem is kamaszkorba lépett, már a szünet idejére is jut egy. Ennek ellenére nem panaszkodom, nincs is rá okom, mert megértem és szeretem az ilyen korú gyerekeket. Nagyon jól emlékszem a saját kamaszkoromra. Nem mindenki egyformán éli meg ezeket az éveket, én az a fajta voltam, aki komolyan megszenvedte annak a megtanulását, megértését, hogy a világ és a felnőttek nem túl észszerűen működnek, és nekem egy olyan világban kell élnem, amelyhez semmi kedvem. Lázadtam is, ahol és amikor csak lehetett, és ezt az életérzést azóta sem feledtem el, mint ahogyan a legtöbb felnőtt, szülő elfelejtette. Azt hiszem, ezért tudok könynyen személyes kapcsolatokat kialakítani a gimnazista korosztállyal, ezért tudok velük őszintén személyes dolgokról is beszélgetni. Emellett pedig Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás segítettek sokat abban, hogy meg tudjam érteni, mi történik kamaszkorban, és tolerálni tudjam azokat a dolgokat, amelyek gyakran már nekem is soknak tűnnek. Az egyik leggyakrabban emlegetett probléma az, hogy a kamaszok bezárkóznak, ha kérdezünk tőlük, vagy mondunk nekik valamit, foghegyről válaszolnak valami semlegeset vagy inkább sértőt, és azt az érzést keltik az emberben, hogy talán jobb lenne, ha a világon sem lenne, mert annyira képtelenséget kérdezett vagy mondott; de legtöbbször talán nem is mond semmit, elég, ha azzal a megvető tekintetével ránk néz. 14-15 éves koruktól kezdve hozzájuk sem lehet érni, kerülnek minden fizikai kontaktust, nem engedik, hogy szeressük őket úgy, ahogyan eddig tettük.

Vekerdy Tamás Kamaszkor körül című könyvében olvashatjuk ezeket a meglepő és vigasztaló mondatokat: „Gondolnák-e a szülők, akik azt hiszik, hogy kamasz gyerekeik egyáltalán nem törődnek már velük, hogy valójában még most is hozzájuk érzik magukat a legközelebb, bár ezt nekik soha nem fogják elmondani? A szülők csak a folyton szurkáló sündisznótüskéket érzékelik. Azt élik át, hogy folyton veszekedniük kell, hogy akarva-akaratlanul folyton vitába keverednek kamasz gyerekükkel. És közben ugyanez a gyerek érzelmileg a legjobban hozzájuk ragaszkodik. Vagy szerencsétlen esetben: szeretne ragaszkodni, de nincs módja erre. És ilyenkor valódi dühvel fordul a szülő és a felnőttvilág felé.”

Egész életünk során kamasz korunkban vagyunk a legérzékenyebbek, a legsérülékenyebbek. Mint ahogyan az újszülöttet védjük, amikor megszületik, vigyázunk, hogyan fogjuk meg, hogyan tesszük le, óvjuk minden erős fizikai hatástól, úgy kellene vigyáznunk a kamasz lelkére, hiszen, szintén Vekerdy szavaival, a kamasz másodszor születik, csak nem a teste, hanem a lelke, a személyisége születik most meg, és ez a születés éppen olyan fájdalmas és nehéz, mint az első. Ennek a kornak az a tétje, hogy milyen felnőtt válik belőle. Mennyire lesz szabad, független, mennyire tud a saját lábára állni. Ezért létszükséglet a számára, hogy vitatkozzon, hogy ellenkezzen, sőt hogy dühösen kitépje magát a karunk közül, mert mi, a szülei természetesen tartani szeretnénk őt továbbra is, ő azonban belülről, a tudatalattiból ösztönösen vezérelve küzd a megszületésért, a leválásért, az elszakadásért. Minél inkább akarjuk őt továbbra is gyerekként fegyelmezni, szeretni, magunk mellett tartani, annál inkább kell neki erőszakosan kitépnie magát, és lerázni a gúzsba kötő láncokat. Ha már nem ellenkezik, ha behódol, ha hagyja, hogy a végletekig szabályozzuk az életét, az azt jelenti, hogy feladta a harcot, és nem fog tudni saját lábra állni.

Nem egyszerű ezt a születést szülőként végignézni, mert a gyerekünk ezt igazából egyedül kell hogy megcsinálja. De ha okosak vagyunk, akkor mégsem kell egészen egyedül lennie, mert szeretetünkkel, bizalmunkkal, figyelmünkkel, megértésünkkel segíthetünk neki. Beleavatkozni nem szabad, megtenni helyette nem tudunk semmit. Most annak van itt az ideje, hogy engedjük, hogy felnőtté váljon. A szeretetünkre van a legnagyobb szüksége, a bizalmunkra, és arra, hogy éreztessük és el is mondjuk neki, büszkék vagyunk rá. Ez a legtöbb, amit tehetünk, ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünkből önálló, magabiztos, sikeres, boldog felnőtt legyen.