Tisztelt atya!
Örülök, hogy van egy ilyen rovat, s hogy Ön próbál segíteni, mivel tanácstalan vagyok teljesen, s nem tudom, mi a helyes. Azt gyanítom, hogy a szomszédban élő férfi csalja a feleségét. Többször láttam már jönni egy másik hölgyet hozzájuk, amikor a szomszédasszony távol van. Megölelik titkon egymást. Félreérthetetlen számomra. Gondolkodom, hogy beszéljek-e a szomszéddal, megkérdezzem-e, hogy miért teszi ezt? Vagy elmondjam direkt a feleségének? Vagy hallgassak az egészről, s imádkozzak értük? Figyelmeztessem-e őt, hogy nem helyes, amit tesz, vagy ne avatkozzak bele? Ön mit mond? Köszönettel: Elvira
Tisztelt Elvira!
Ne avatkozzon bele, csak imádkozzon értük! Ne mondja el direkt a szomszédasszonynak, mert ő tud vagy sejt mindent, többet is, mint amit Ön lát, és nagyon szenved tőle. Ne beszéljen a szomszéddal, ne kérdezze, miért teszi, ne figyelmeztesse őt arra, hogy ez nem helyes. Semmilyen érvvel nem lehet őt más belátásra bírni, mert ő egy szexmániás szenvedélybeteg. Az ilyeneket embereket – általában a szenvedélybetegeket – semmivel sem lehet meggyőzni. Ha győzögetik őket, akkor úgy viselkednek, mint a gyerek, akitől el akarják venni játékszerét: már annak a gondolatától is szenved, hogy megfosztják élvezetétől.
Korunkban az emberiséget uraló egyik legveszedelmesebb, legelterjedtebb téveszme a hedonizmus, az élvezethajhászás eszméje, mely életcélnak tartja a kéjelgést, az élet értelmeként fogja fel a gyönyörszerzést. A hedonista, az élvezethajhászó ember a kéjt, a gyönyört tekinti legfontosabb dolognak az életben, a szenvedést, a fájdalmat pedig a legrosszabb dolognak, amitől undorodik, amit egész lényével utál. Eszelősen keres mindent, ami élvezetet nyújt neki, és észbontóan undorodik mindentől, ami nem kéjes.
A szexuális életben a hedonista életfelfogás a házastársi hűtlenséghez, házasságtöréshez, kicsapongáshoz, promiszkuitáshoz, a partnerek cserélgetéséhez, az egyneműséghez, a transzneműséghez vezet. Az élvezethajhász nem akar, és nem is tud hűséges maradni házastársához, nem is szándékozik házassági kötelékben élni, neki a szabados együttélés felel meg, amit mindenkor megszakíthat, ha a partnere nem elégíti ki, vagy ha tőle szexisebbet talál. Amilyen végletesen begerjed a csábító élvezet képzeletére, ugyanolyan végletesen megundorodik a nem élvezetes, az utálatos személy láttán. A kéjenc esetében az a tragikus, hogy semmivel nem lehet megfékezni gerjedelmeit, a mi esetünkben semmiféle győzködéssel nem lehet leállítani a feleségét megcsaló férjet. Még tragikusabb az, hogy semmilyen módon nem lehet kigyógyítani az undorodást az elcsúnyult partnerét utáló emberből. A legtragikusabb pedig az, hogy az ilyen személyválogató kéjenc egyszer megöregszik, elcsúnyul, utálatos betegségbe esik, s ekkor végletesen és véglegesen ő lesz az undor és az utálat tárgya. Ahogyan ő irtózott a csúnyáktól és a betegektől, most ugyanúgy irtóznak az ő csúnyaságaitól és csúfos betegségeitől.
Pontosan egy ilyen esetről kaptam helyszíni tudósítást egy Németországba utazott személytől, aki ott egy Alzheimer-kórban, demenciában szenvedő bácsit gondoz. Idős felesége, a néni napi szinten kéjelgősen megalázza undokságai miatt. Íme, a friss riport:
„A bácsim demenciája jócskán előrehaladott lett az elmúlt hónapok alatt. Az, hogy engem nem ismer meg, az még hagyján, de ma délután a kertben ücsörögve megkérdezte a nénit, hogy a férje hol van. A néni csak ellenkezik vele. Nem tudja, de nem is akarja megérteni és elviselni a bácsi betegségével járó dolgokat. Az egoizmusa szinte már ijesztő. Az embertelen magatartása is. A családi kiruccanásokra a bácsit már nem viszik magukkal, mert folyton pisilnie kell, és folyton a nadrágján landol a produktum. Meg se fordul a fejükben, hogy ez hogy esik ennek az embernek. De ha már nem hajlandók szolidaritásból lemondani a csavargásról, szórakozásról, legalább ne forgatná meg a tőrt szegény embernek a szívében azzal, hogy hazajön, és áradozik arról, hogy hol voltak, mit csináltak, mit ettek. Komolyan mondom, nekem ettől a bunkóságtól hánynom kell.
Ma reggel hallom ám, hogy a néni visít, mint a szopós malac. Rohanok le a lépcsőn lélekszakadva, hogy lássam, milyen tragédia történt, hát látom, hogy a néni hálószobájában állnak mindketten, és a néni visítva szidja a bácsit. Az történt, hogy a bácsi levetette a pelenkáját, lepisilte a hálóingét, és amíg a néni a fürdőben volt, azon pisisen befeküdt a néni ágyába. Egy ideje már, talán két-három hónapja lehet, hogy a bácsi betegágyat kapott, ami a hálószobába nem fért be, ezért az öltözőszobában kapott helyet. A hálószoba a néni szobája lett, az ágya oda került, ahol azelőtt a bácsi ágya állt. Szerencsétlen beteg ember, amikor zavartan ébred, nem tudja, mit kell csinálnia, csak annyit érez, hogy vécére kell mennie, levetkőzik, elvégzi, aztán megy vissza az ágyába. Azon zavartan, a régi beidegződés szerint. És akkor jön a néni, és magából kikelve üvölt vele. Borzasztó volt látni a bácsit, ahogy ott áll megsemmisülten. Szerencsére, amikor én feltűntem a színen, a néni beviharzott a fürdőszobába, én meg szépen visszavezettem a bácsit az öltözőszobába, megmosdattam, tisztába tettem, felöltöztettem, a szebbik pólóját adtam rá, csakazértis! Aminek aztán megint szegény bácsi itta meg a levét, mert később, amikor a vécé felé vette az irányt, a néni már előre üvöltött vele, hogy nehogy megint lepisilje a pólóját, mert 100 euróba került! Vett volna neki inkább ötöt húsz euróért, többre ment volna. Szegény bácsi, nem akar ő senkit bosszantani, nem megy neki másként. Attól, hogy folyton üvölt rá, minden csak még rosszabb lesz. Ha bántják, megmakacsolja magát, és kezelhetetlen lesz.„
Ez a kéjencek tragédiája. Imádkozni kell értük. Azért imádkozni, hogy amikor rájuk szakad a csúnya öregkor és az utálatos betegség, akkor kapjanak legalább egy olyan emberséges és együttérző ápolót, mint ez a fenti helyszínelő beteggondozó. De azért is lehet imádkozni, hogy a majdani esetleges élettársuk legyen hozzájuk olyan szeretetteljes, amilyen az én városomban volt egy gyöngéd feleség Alzheimer-kórban szenvedő férjéhez. Tanúja voltam, hogy több éven át gyönyörűen gondozta öntudatlan férjét. Havi látogatásaim alkalmával ezt szinte mindig így indokolta meg: „Szerettem akkor is, amikor szép és egészséges volt, szeretem most is, amikor gyámoltalan és beteg!” Magamban mindig megállapítottam: „Erre csak az képes, akiben nem kéjvágy, hanem szeretet van!” És mindjárt imádkoztam így: „Szabadítsa meg az Isten a házastársakat és élettársakat az élvezethajhászás gerjedelmeitől, hogy ne legyen tragikus végük, és ruházza fel őket a gyöngédség lelkületével, hogy szerető gondozókat kaphassanak öregségükben és betegségükben!”
Ezért imádkozzon Ön is, tisztelt Elvira!
Üdvözletem, László atya
Kedves Olvasóink, Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs, illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
