2021. március 3., szerda

Kiütőcske

Nehéz új emberekkel ismerkedni. Pontosan le tudnám rajzolni a bizalmatlanság határait, ami az idő múlásával egyre csak növekszik. Úgy tűnik, a tapasztalatszerzés különféle élménye odáig fajult, hogy egyre nehezebb új emberekkel megismerkedni közelebbről. Persze, sok minden változik, kevesebb idő, lehetőség van a barátságok ápolására és az újak kialakítására.

Nem a chit chat-re, a napi szinten történő beszélgetésre vagy a buszon, munkahelyen esedékes társalgásra gondolok, hanem arra, amikor igyekezni kellene minél jobban belebonyolódni egy-egy ismeretségbe, ismerkedésbe. A szorosabb viszony kialakításába egyre kevesebben vágnak bele. A legtöbben megelégednek azzal, ha eljutnak egy szintre, és ezt sikerül megtartaniuk.

(Illusztráció – Pixabay.com)

Azt hittem, idővel egyre könnyebben fog majd menni a barátkozás. De nem így történt. Hogy régebben, gyerekként egyszerűbb volt-e ez? Talán igen. Habár átlapozva az általános iskolás naplórészleteket, úgy tűnik, akkor még nagyobb űr tátongott a kérdés körül, hogy miként is kellene végbe vinni azt a bizonyos ismerkedést. Ma már nem a metodikával van a gond, hanem azzal, hogy megint mindent meg kell magyarázni, újra és újra. Mit, miért gondolok és csinálok úgy, ahogy, és milyen határok és célok vesznek körül. Mindig elölről kell kezdeni megnyílni és kapni, majd pedig adni és így tovább…

A régi naplórészleteket olvasva olyan érzésem támad, hogy a leírtak meg sem történtek. Élvezettel olvasom az izgalmas esemény történéseit, például egy tornaóráról, amikor néhány kedves szót sikerült váltani az éppen aktuális nagy Ő-vel. De hol van ez már? Ki írta ezt? Én? Biztosan nem… Egyre homályosabb, jelentéktelenebb – eltűnik lassan az emlék, mintha nem is velem történt volna. Az idő mindent betemetett, lassan már oly mindeggyé vált, hogy melyik ajtón jött be, milyen volt a mosolya, ki ült az ablak felőli padban. Nem fogunk emlékezni arra sem, hogy a kiütőcske győzelemmel vagy vereséggel fejeződött-e be a tornaóra végére. Ó, a kiütőcske! Az a sok futkosás! Egyre idegenebbé váltak ezek a sorok a naplóban, és az akkor ápolt baráti kapcsolatok is. Habár szívesen elbeszélgetnék az utcában az egykori osztálytárssal, de nem tudom, mennyi időre lenne szükségünk ahhoz, hogy ismét a meghittség szintjére tudjunk jutni. Nem tudni, hogy valójában mitől is félünk még mindig. Talán még mindig egy tizenéves bőrében érezzük magunkat, amikor ismerkedni próbálunk újra meg újra. Abban biztos vagyok, hogy a rendelkezésre álló kevés idő nem lenne elég mindannak távlatában, ami vele és velem történt az évek során, amíg nem találkoztunk. Túl sok lenne a kérdés, és a bepótolni való, mégis melegséggel tölt el a lehetőség. A kivitelezés már egészen más tészta.

Vannak ám olyan időszakok, amit barátok nélkül lehetetlen lenne átvészelni. Olyan helyzetek, amikor kizárólag a barátok tudnak segíteni. Nem úgy, hogy eljönnek és megoldják a problémákat vagy elmosogatnak helyettünk, esetleg kifizetik a számlákat. A puszta létezésük segítséggé válik, a tudat, hogy ott vannak valahol… Fizikailag nincsenek mellettünk, de mégis számíthatunk rájuk egy virtuális felhőben vagy egy beszélgetés erejéig. Ez a tudat erőt ad akár még ahhoz is, hogy újakat szerezzünk.