2024. március 28., csütörtök

Iskolába akarok menni!

Eljött az a szeptember elseje, amelynek alakulását hónapokon keresztül aggódva figyelik a szülők, gyerekek és tanárok. Az a dátum, amelyre a nyilatkozatok szerint egész nyáron át készült az oktatási minisztérium is. Az illetékesek szinte napi rendszerességgel tájékoztatták a nyilvánosságot arról, hogy milyen erőbevetéssel dolgoznak: állításaik szerint számos modellt dolgoztak ki az iskolakezdésre vonatkozóan, különböző digitális tartalmakat biztosítottak az otthon tanuló diákok számára, és televíziós órák százait rögzítették. A koronavírus-járvány miatt ugyanis minden eshetőségre fel kell készülni – mondta a nyár elején Mladen Šarčević oktatási miniszter.

Mindeközben a szülők és diákok különböző csoportosulások által azt hangsúlyozták, hogy a jövőben szó sem lehet a járvány kitörését követően megtapasztalt távoktatás folytatásáról. A minisztérium által sikeresnek minősített digitális okítás, az online érettségi és vizsgáztatás szerintük mélységes kudarcot vallott. Az egyértelmű utasítások és az egységesített rendszer maximális hiánya, a tanárok ilyen irányú felkészületlensége és a szülők korlátozott vállalókészsége miatt ugyanis teljes fejetlenség lett annak az eredménye, amit távoktatásként tituláltak. Ezen álláspontot a minisztérium felmérése is bizonyította, miszerint a szülők 97 százaléka nem kér többet az online iskolából. Okkal fogalmaztam így, hisz a klasszikus értelemben vett tantermi oktatás megvalósítását fel sem kínálták abban a vélemény-kutatásban, amelyet a minisztérium rendeletére az iskolák végeztek el a szülők körében. A kérdőív ugyanis két választási lehetőséget tartalmazott: teljes távoktatást és kombinált oktatási modellt.

Ki kell hangsúlyozni azonban, hogy a szülők semmilyen tájékoztatást nem kaptak afelől, hogy mit takar az egyik, és mit a másik választási lehetőség. Csak feltételezni lehetett, hogy a távoktatás azon a több száz felvett televíziós órán alapul majd, amelyeket egyelőre ismeretlen mennyiségű anyagi eszköz és erőbefektetés által valósítottak meg. A szakemberek már a munkafolyamat beharangozásakor figyelmeztettek arra, hogy az oktatást érdemben lehetetlen a televízió képernyőjére helyezni. A gyerekek ugyanis csak pár perc erejéig képesek figyelni olyan tartalmakra, amelyek értelmezéséről semmilyen visszajelzést nem kapnak. Így a szülők ismét abba a helyzetbe kerülnek, hogy a saját korlátaikat felülmúlva próbálják meg elmagyarázni a különböző szakképesítést feltételező tantárgyakat, vagy pedig magántanárt fogadnak. Mindezt ugyanis már a tavalyi tanév végén megtapasztalták – írják a közösségi oldalakon a szülők és a tanárok is. Az eredményes távoktatás ugyanis csak interaktív tartalmakkal, online csoportokon keresztül, külön tanterv alapján valósulhat meg. Erre viszont mind tartalmilag, mind eszköztárilag képesíteni kell a pedagógusokat – figyelmeztettek a szakemberek, akik szerint a következő lépcsőfok a tantermi oktatásban felnövő gyerekek fokozatos „átszoktatása” lenne. A távoktatás tehát olyan hosszadalmas felkészülést igényelne, amelyre társadalmunk semmilyen szempontból nincs felkészülve – fejezték ki aggodalmunkat a pszichológusok, pedagógusok, szülők… És egyébként a gyerekek is, akik az általuk előszeretettel használt elektromos kütyüket a sarokba dobva, hangos „Iskolába akarok menni!!!” csatakiáltással vágtak neki az idei tanévnek.

Ma tehát a szerbiai diákok többsége úgy ült vissza az iskolapadokba, hogy egyelőre senkinek sem világos igazán, hogyan valósul meg a kombinált oktatási modell. A minisztérium ugyan augusztus közepén küldött az iskoláknak egy tájékoztatót a tanévkezdés lehetőségeiről, ám a döntést az intézményvezetőkre bízta. Ennek eredményeképpen a tanügyi dolgozók értelemszerűen először a tanítás időbeli és térbeli megszervezésével voltak elfoglalva. A rendelkezések ugyanis többek között azt is előírják, hogy 15 gyereknél több nem tartózkodhat egyidejűleg a tantermekben, az alsósoknak napi négy 30 perces órát lehet tartani, de külön szabályok vonatkoznak a helyiségek fertőtlenítésére is. A maszkviselés pedig egy olyan probléma, amellyel hónapok óta foglalkoznak a különböző szakemberekből és szülőkből álló csoportosulások. A technikai megoldások útvesztőjében pedig újfent eltörpült az iskolák és óvodák oktatási és nevelési alaptevékenysége. Magyarán: mindenki azzal foglalkozik, hogy milyen körülmények között zajlik a tanítás, nem pedig azzal, hogy hogyan és mit fognak tanulni a gyerekek. Az egyelőre csak sejthető kombinált modell ugyanis még mindig jelentős mennyiségben tartalmazza annak a távoktatásnak az elemeit, amelynek kudarcát egy ideig nem lesz képes kiheverni az oktatási rendszerünk.

És mielőtt bírálat érne ezen kijelentésemet, előrebocsátom, hogy lényegében éltem meg a szerbiai távoktatás „sikereit”. Egy elsős és egy nyolcadikos gyerekkel gürcöltem végig, hallgatva az elkeseredett tanítók és tanárok aggályait. Az agónia pedig nem ért véget: szeptember elseje van, és mi még mindig nem tudjuk, hogy a középiskola első osztályában milyen platformokon és hogyan követheti az ismerkedést és a tananyagot a lányom. Az osztály bontásakor ugyanis abba a csoportba került, amely a tanévet az iskolapad helyett a saját íróasztalánál kezdi meg…