Nem éppen rózsaillatú a szállásom. Tizenkettedmagammal osztozom rajta. Íme, mi volnánk az új ezred leleplezett, elcsípett, bekasztlizott árva apostolai. Új időknek új dallamaira keringőzünk a deszkakerítés túloldalán mindörökkön örökké, az utolsó látomás visszhangját némálva, a teremtő kézműves vég nélküli szobacsendjében várván a harsonák ébresztő operettjének kezdő apokalipszisfutamait.
Saját húsunk zsíros mosadékát érzem a moslékban, amit a gondozók elénk löttyentenek, láncon tartott, önnön szarjában dagonyáztatott, bicsaklott csípőjű apostolainak, prófétáinak, poétáinak az Új Rend árnyékos holdudvara varangyos szegletében. Na, most kapj szárnyra, te büdös állat, most mutogasd rózsaszín pofahúsodat mocskos múzsáidnak! – üvölt rám a kápó, amikor az éj jótékonynak tetsző hóna alatt megkísérlem, hogy kilopakodjak rácsiholni az utolsó blázra; de észrevesz, hogy a gyehenna lobbantaná ki éles szemeinek vakfoltos tükrét… Ő majd persze egy pár üveg sör után teljesen elfelejti az egészet, én viszont rohadhatok napokig rozsdás vaskeresztre feszítve, miközben a magam mocska csülkömre szárad, a források mind kiapadnak, kiszikkadnak a gyökerek, iszonyú rossz álmok, csak iszonyú rossz álmok.
Elfelejti, hogy az lett, amit így pont nem akart itt senki.
Látom, ilyenkor kristálytisztán látom, ahogy a deszkakerítés résein át rám mered az ördög, a válla felett meg alattomban átpislog az isten. Irhámon kicsapódik, majd megfagy a pára, mi az odalenti szaros-hugyos szalmában agonizáló testvéreim pórusaiból gyöngyözik elő. Bíborban, bársonyban… azok feszítenek, kik a poros ösvényt előttünk tapodó próféták vérét szipolyozó vak inkvizítorok örökösei a földi kárhozatban.
Érzem a húsom édeskés smakkját a harmadnapon elém lökött moslékban. Már-már ízlik. Utolsó mentsvár volt, de már a saját véremmel sem prófétálhatok. Hova? Az előttem elterülő futó porba és összehugyozott hamuba? Akkor már sokkalta inkább bűzömmel a szűkös légtérbe, ami a gondozók – hah, mily fájdalom! – is kénytelenek belélegezni. (Ez a föld itt a pokol. Gondozónak és gondozottnak egyaránt. Mindenki a saját húsát emészti, aki zabál. Aki meg nem? Az meg csupán az űrazúr jeges csendjébe kiabál vaktában. Ez a föld itt arról híres, hogy vak és süket és érzéketlen és néma. Ami a szaglást illeti? Ennyi még a rendelkezésedre áll. Hegyezd az orrod a félig megemésztett, kiokádott istenhús szagára, te földi mindenható, istenem, testvérem, társam az enyészetben. Hegyezd jól – más többé már nem maradt.)
Űrtangó az ólommélyben. Ólkeringő a mennymélyben. Az ördög egészen biztosan tudja, mi volt a célja, az isten is bizonyára, mért sugallta neki; én csak kortyolok most már. Páros ujjú patám tollat nem ragadhat; szárnyaimat meg amúgy is lemetélték régen. Tényleg nem maradt más, mint a húsom, sörtém, székletem iszonyú bűze – kénytelen leszek hát ezentúl ezzel beérni, vele belezokogni énekeimet a dermesztő univerzumba, túlüvölteni jeges kínját, alátámasztani őt a büdös kipárolgás létrájával és felemelni a magas ég hideg kristálykupolájáig.
A fülembe takarózom, a farkammal elhessegetem a legyeket. Dörgölöm az oldalamat az ól falához, melyen időnként megnézem az árnyékomat. Létezik még fény valahol. Még ha a holdé is, még ha büdös is. A mi fényünk. Talán az egyetlen, mi megmaradt. Becsüljük meg, amíg még pislákol. Mert azután lészen agyaraknak csikorgatása. És kocoghatunk körbe-körbe. Lánccal és bokapereccel. Vagy zabáld fel önmagadat mielőbb, és megszabadulsz. Nem csupán az emberlét fájdalmától, de állati mivoltod felelősségétől is. A lélek terhétől. A szellem unalmától. A test szagától.
Testvérem, bízz bennem. Egész éjjel, minden éjjel, lehetsz velem, lehetsz velem, a kezed fogom, kipörgetlek. Kipörgetlek és elengedem.
