Elképesztő gubanc keletkezett. Nem csoda, hogy a koronavírus után a fehéroroszországi események lettek az európai sajtó legtöbbet emlegetett témája. (A Le Monde elkészítette a legnépszerűbb témák ötös listáját. Eszerint első helyen áll a járvány, második Fehéroroszország, és kisebb meglepetésre harmadik lett, hogy Mauricius szigetnél kettészakadt egy tankhajó.)
A gubanc első fonala, hogy ki nyerte meg a fehéroroszországi elnökválasztást. Az egyik tábor szerint Alekszandr Lukasenko a szavazatok 80 százalékával, a másik szerint Szvetlana Tihanovszkaja a szavazatok 70 százalékával. Az igazságot nem ismerhetjük, de a tények ismertek.
Az egyik, hogy a diktátorok ismerik annak a módját, hogyan kell választást nyerni. (A rekordot Szaddam Huszein, Irak egykori diktátora tartja, mert ő a szavazatok 99 százalékával nyert.) És Lukasenko már előre igénybe vett egy eszközt: börtönbe dugott vagy lehetetlenné tett mindenkit, akiről feltételezte, hogy valamilyen erőt képviselhet ellene. Azt is biztosra vesszük, hogy ismeri a választások megnyerésének a technikáját: a tömegek megdolgozásától (Lukasenko a nemzeti szuverenitás őrzőjének szerepében tetszelgett) a csalásnak, az eredmények meghamisításának megannyi módszeréig.
De tény az is, hogy adva volt minden tényező Tihanovszkaja sikeréhez. Elsősorban ugyanis Lukasenko szem elől tévesztett egy tényezőt, ami eddig a sikerének egyik forrása volt. Felmutatta azt, ami miatt a tömegek eltűrik az erős kezű, örök hatalomra törő politikusokat. Sikereket ért el a gazdaság fejlesztésében és az életszínvonal emelésében. (Az életszínvonal javításának ranglistáján Fehéroroszország 37. volt, míg mondjuk Görögország a 72., még Magyarország is az 52.) Újabban viszont a gazdaság visszaesett, s ehhez társult még a koronavírus-járvány téves kezelése. (Lukasenko szerint nincs probléma, a vodka és a szauna elég a betegség ellen.)
Másrészt Tihanovszkaja rendelkezett a sikernek azzal az eszközével, ami Macrontól kezdve néhány bohócig másutt is győzelemre segített embereket. Szakítás volt a már kiábrándítóvá vált hivatalos politikával az is, hogy „kívülről” jött. Ennek ellenére az emlegetett 70 százalékos győzelem valószínűtlen. Annak alapján állítják, hogy ennyit kapott ott, ahol a csalást meghiúsították. Csak megfeledkeznek arról, hogy ott sikerült fellépni a csalás ellen, ahol megvolt a 70 százalékos támogatottság.
Általában ez nem biztos. A kommentátor megállapította: „A voksolás eredménye kávéjóslással egyenértékű.” De figyelembe kell venni, hogy Lukasenko eddig mindig a szavazatok 80 százalék körüli többségével nyert, 80,6 százalékkal nyert első alkalommal is, amikor a csalásra kevesebb oka és lehetősége volt. Vagy akár azt is, hogy a választásokat megelőző közvélemény-kutatás Tihanovszkajának még kevesebbet (6,8 százalékot) ígért. A reális eredmény valószínűleg a két szám között van, de a diktátor nem engedhette meg, hogy a végeredményt 80 százalék alatt maradjon.
A gubanccal szemben csak az biztos, hogy megmozdultak a tömegek. Minszkben már volt 200–250 ezer embert megmozgató tüntetés, és az ország más városaiban is tízezrek vonultak az utcára, hogy követeljék Tihanovszkaja győzelmének az elismerését. (Megjelent egy olyan összegezés, hogy a 9,5 millió lakosú országban 2,1 millió ember van Lukasenko ellen. Ennyi előfizetője van a NEXTA ellenzéki tévéállomásnak.) És közben még hangsúlyozzák, hogy „a tüntetőket nem fogja össze semmilyen párt, sem politikai vezető, sem hagyományos szervezet”.
Része viszont a gubancnak, hogy az események nemzetközi visszhangja is ellentmondó. Vlagyimir Putyin orosz elnök elsőnek gratulált Lukasenkónak. Példáját gyorsan követte Hszi Csin-ping kínai államfő és Nicolas Maduro venezuelai elnök. Mindannyian „vitathatatlan”-nak nyilvánították győzelmét. (A mai nemzetközi helyzetre jellemző, hogy minden alkalmat ad magyarellenes megnyilatkozásra. Volt lap, amely emlékeztetett arra, hogy Orbán Viktor júniusban járt Lukasenkónál.)
Ugyanakkor kialakult egy másik tábor, amelyben Washington csak tiltakozik, de az Európai Unió már a fehérorosz vezetők ellen foganatosított szankcióknál tart. Elsősorban a rendőrségi fellépés és a tüntetők elleni eljárás ellen tiltakoznak. De a kommentátoroknak a Lukasenko elleni fellépésben könnyű volt felismerni azt a törekvést, amelynél (a Magyar Hírlap megfogalmazásában) a háttérben az áll, hogy „a globális hatalmi forgatókönyv számára ugyanis Oroszország teljes elszigetelése a Baltikumtól Lengyelországon, Ukrajnán, Románián át egészen Törökországig terjedő ívben a legalapvetőbb statégiai érdek”.
Így aztán a gubancnak része, hogy a választási csalások és a tüntetők ellen alkalmazott erőszak elítélése mellett aggódva figyeljük a nemzetközi politika viszonyát az eseményekhez. Nem is szólva a líbiai káoszról és a migránshullámról, továbbá arról, hogy Egyiptomban a mohamedán szélsőség uralmával szemben ismét katonai puccs vált szükségessé, egészen az ukrajnai zűrzavarig a diktatúra megdöntése mindenütt súlyos következménnyel járt.
A fehérorosz diktatúra sorsával kapcsolatban pedig az a helyzet, hogy – mint az orosz cártól Ceaușescuig – a példa mutatja: a diktatúra csak addig tarthatja magát, amíg a rendőrök és a karhatalom teljesíti a parancsot, hogy lőjenek a tömegbe. Fehéroroszországban már sok rendőr levetette az egyenruhát, és közölte, hogy ő nem akar senkit bántani.
