2024. március 29., péntek

Egy tudósnő szomorú életútja (91.)

Hiába a tudás, a szerelem elvakít

A titeli születésű Mileva Marić Albert Einstein felesége volt 1903-tól 1919-ig. Hogyan küzdötte fel magát Mileva a tudósvilágba, milyen volt a viszonya Einsteinnel, egyáltalán milyen volt az életútja, megtudhatják folytatásos tárcánkból, melyet pénteki számainkban közlünk.

Heidelbergtől Krušedolig – A XIX. és a XX. század fordulóján

Mileva az 1897/98-as téli szemesztert a Heidelbergi Egyetem Fizika Karán töltötte, Albert Einstein akkoriban kezdte meg Mileva „bombázását” leveleivel. Később teherbe esett, könyörgött Albertnek, hogy térjenek vissza együtt Újvidékre, ő azonban ezt a kérést nem hallgatta meg, hajthatatlanul ellenezte azt, amit Mileva szeretett volna, cserbenhagyta.

– Ejnye-bejnye, Biedermeier, mi tettél a mi kis Szentünkkel? – kérdezték Einsteintől kollégái, miután már Mileván egyértelműen látszott az áldott állapot. A lányt leginkább kolléganői, a čačaki Milanka Bota, a šabaci Ružica Dražić és a bécsi Helena Kaufler támogatták, az utóbbi novemberre várta babáját belgrádi kollégájától, Milivoj Savićtól.

– Nem való az iskola lányoknak…,

– ...a nők romlandó áru! – suttogtak félhangosan Mileva háta mögött a gonoszkodó hallgatók.

– Hol van most az a nagy nőcsábász Don Juan, gigolo? Amikor melletted lenne a helye, hogy vigyázzon rád és gondozzon, akkor nincs sehol! – bírálták mások a kollégájukat, Albertet.

– Szégyellje magát! Mileva, te mindenedet odaadtad neki, a tudáson kívül – a lelked, a szíved és a tested, ő pedig most a közelébe sem jön a politechnikának!

A nagy nőcsábász eltűnt az egérlyukban! – harsogták felháborodva azok az egyetemisták, akik látták, hogy a helyzet miatt Mileva tanulmányi eredményessége alábbhagyott. Látták, hogy hihetetlen intellektuális és érzelmi válságba zuhant.

– Mindenki sajnál, a másik szemünkkel pedig figyelünk! Nem vagy többé az a lány, akire felnéztünk, akire eszményképként tekintettünk… nem nézhetjük többé tétlenül, ahogy a szakadékba sodródsz.

Azok számára a konzervatív professzorok számára, akik ellenezték a lányok magas szintű iskoláztatását, Mileva eseténél nem is lehetett volna jobbat kitalálni – kapóra jött nekik. A legközelebbi családtagjai sem örültek annak, hogy teherbe esett. Miloš édesapja megkérte lányát, hogy csak a nagy, kátyi tanyán mozogjon, a kátyi „villában”, hogy ilyen módon elkerüljék a botrányt és a rosszakarók pletykáit.

– A szerelem vak, hiába okos és hiába tanult – pletykáltak a háta mögött a kátyiak.

– Hogy gondoltad azt, hogy gyermeket szülsz, de nem vagy férjnél? – kérdezte gondterhelten Marija, az édesanyja, majd így folytatta:

– A házasságon kívül született gyermek itt, vidékünkön szégyen, fattyú! A pap nem akarja megkeresztelni az ilyen gyereket!

– Vedd tudomásul, hogy összetörted a szívünket, megingattad a beléd vetett mérhetetlen bizalmunkat – közölte vele kiábrándult édesapja.

– Nem érdekel, hogy a hasaddal az orrod alatt miként fogsz kimenni az utcára... hogyan fogsz az emberek szemébe nézni, és hogy hogyan fogod érezni magad, az a te dolgod. De hogy mit fognak mondani a hátunk mögött, az mindannyiunknak fájni fog. Hát nem gondoltál édesapád tekintélyére? Milyen példát mutatsz a húgodnak és az öcsédnek? – szidta az anyja, miközben Mileva csak hallgatott és zokogott.