Családunkban ritkán emlegették, akkor is csak halkabban, szinte suttogva beszéltek róla. Gyerekként sehogy sem értettem, minek ez a nagy titkolódzás, az általam sohasem látott rokonnal kapcsolatban, akit végül nem is Becskereken ismerek meg, hanem az akkor épp Jugoszlávia nevet viselő ország fővárosában. Találkozásunk pillanatában ő már nagy megbecsülésnek örvendő belgrádi úriasszony státusban élt.
Fotó: Szalma Brigitta
– Közben innen szinte elmenekült, mert olyan lány volt – az „olyant” furcsa hangsúllyal ejtette ki minden alkalommal szeretett ómamám. Sokáig fogalmam sem volt, hogy mi baj lehet az „olyan lánnyal”. Serdülő koromban lassan derengeni kezdett, hogy nem is magával a kifejezéssel állt hadilábon ómama, hanem a szabadabb viselkedéssel, mert számára otthonában és a Zárdában tanult erkölcsösség megingathatatlanul állt az emberi tulajdonságok lajstromának a csúcsán.
Szofi tanti egyetlen kofferrel érkezett Belgrádba, hogy házvezetőnő legyen egy nyugállományban lévő ügyvédnél, akinek fogalma sem volt, hogy milyenek a nők, milyen bonyolult a lelki világuk, mennyire érzékenyek vagy épp körmönfontak. De mindig valamilyen veszélyt szimatolhatott velük kapcsolatban, mivel 70 éves koráig sikeresen és nagy ívben kikerülte őket. Agglegény maradt, s jobbnak találta, ha kutyákkal barátkozik.
Ezekkel az aprótermetű ölebekkel (szám szerint egy tucattal) találkoztam én is, meg azzal a jellegzetes, gyerekkor számára bűznek megélt szaggal, amely nemcsak az ebekből áradt, hanem a hatalmas lakás minden zugából.
Hogy miképp került egyensúlyba a háziúr és az újdonsült házvezetőnő viszonya? A nagybecskereki rokonság körében talány maradt, mert Szofi tantiról közismert volt, hogy nem tudott, és soha nem is akart főzni, ügyesen elkerült minden munkát, mely a háztartással kapcsolatos, aztán utált mindenféle házi meg nem háziállatot. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben a tantinknak mégis volt egy nagy aduja: a férfiak mindig igazat kell adni.
Hogy miképp csiszolódott egymáshoz mindössze egy hónap alatt ez a két ember? Senki nem tudta megfejteni rokonságunkban, de tény, hogy ripsz-rosszra kötött házasságuk tíz esztendeig fennmaradt. Sőt tartott volna egy évtizednél tovább is, ha máról holnapra Szofi tanti nem válik mély gyászba öltözött özveggyé, aki időközben megfeledkezett magyar származásáról, anyanyelvéről, de kiválóan megtanult szerbül nemcsak beszélni, hanem mestere lett a jellegzetes szerb ételek elkészítésének is. Az ő sültpaprika salátájának illata nemcsak a megboldogult férjétől örökölt patinás emeletes házat és a hozzá tartozó kertet lengte be, hanem belibbent a szomszédházak nyitott ablakán is.
Szofi tantitól özvegységének első időszakában könnyfakasztó levelek érkeztek ómamámhoz, aki háttérbe szorította minden erkölcsi aggályát unokanővérével szemben, és azt tanácsolta édesanyámnak, hogy el kell utaznunk Belgrádba, szegény Szofit megvigasztalni, mert még belerokkan a gyászba.
A tanti terített asztallal, azon pedig általam ismeretlen kinézésű, illatú étkekkel, és oldalán egy ismeretlen idős férfival várt bennünket, akit úgy mutatott be édesanyámnak, hogy: a férjem. Tizenkét évem dacára azt hittem, csoda történt és feltámadt a sok kutyás ügyvéd, mert az idős férfi számomra úgy tűnt, hogy szakasztott mása az állítólag halott bácsinak.
Mire a gibanica az asztalra került, Szofi tanti aprólékosan, töviről hegyére elmondta megözvegyülésének szomorú történetét, a rászakadt keserves, elviselhetetlen magányt. De szerencsére mellett volt gospodin Milan, mert ha nincs, akkor bizony az ő életének is vége. A hosszúra nyúlt beszélgetésből annyit szűrtem le, hogy Milan bácsi fiatal korában bíró volt, és legjobb barátja az elhunyt Alekszandar bácsinak.
Akár mennyire törekszem, már nem jut eszembe, hogy mennyi idő elteltével utaztunk ismét Belgrádba ómama unszolására, mert:
– Szegény Szofinak végképp nincs szerencséje. Íme Milán is meghalt.
Belgrádban ismét terített asztallal várt bennünket édesanyám nagynénje, meg széles mosollyal és egy újabb szikár, szófukar férfival oldalán. Akkor már óvatosan ettem a tantinál, mert addigra több Agatha Christie regényt is elolvastam. Hiába kínálgattak, étvágyam valahol Alekszandar és az újabb bácsi között elillant.
Aztán itthon a két különböző típusú barátnő, anyu és a keresztmamám aprólékosan meghányták vetették a Belgrádban tapasztaltakat. Unva a témát, a beszélgetésnek egyetlen részletét jegyeztem meg, mely akkor hátborzongatónak tűnt, most meg inkább praktikusnak.
Szofi tantink amellett, hogy hamisíthatatlan belgrádi úrinőnek tűnt, férje barátait a vasárnapi kártya partikon finom falatokkal traktálta, s ezzel sikerült magát belopnia az idős agglegények vagy épp friss özvegyek szívébe. Így nem kellett neki sehová sem mennie, hogy megismerhesse az új férjjelöltet. Ott voltak azok már rég, csak a sorukra vártak.
*
Szofi tanti felett is múltak az évek, de ő nemigen vett erről tudomást. Makk egészséggel áldotta meg a Teremtő, és továbbra is örömmel látott vendégei voltunk most már új háromszobás lakásában, melyet a lebontott régi ház fejében kapott a Botanikus kert közelében. Ekkor már én is anya voltam, s kispolszkimmal vittem édesanyám is kisiskolás fiam.
Szofi tanti csupán annyi engedményt adott a korának, hogy megelégedett az özvegyi státussal. Az esetlegesen jelentkező űrt az egymást követő utazásokkal pótolta, amire addig nem futotta idejéből, hisz az odaadó feleség szerepét vállalta magára, s úgy tűnt, hogy többre nem is vágyik. De mint mindig, most is tartogatott meglepetéseket számunkra. Nem gyógyfürdőket látogatta, hanem világutazóvá vált. Az USA-tól Ausztráliáig alig volt ország, hogy ő ne járt volna ott.
– Mert a családi kapcsolatokat ápolni kell – mondta, s közben a szekrényből kivett egy nem tudom milyen szőrméből készült földig érő bundát, azzal a magyarázattal, hogy „ezt a férjem testvérétől kaptam”. Megcsodáltuk különböző ékszereit, krokodil meg kígyóbőr táskáit, cipőit, melyeket kivétel nélkül mind férje testvérétől kapott, aki hol Izraelben, hol Chicagóban, hol Sydneyben élt. Míg sorolta az országokat és a városokat mindig a szekrény tetejére nézett szomorú tekintettel.
Fiam súgva kérdezte:
– Miért nézi folyton azokat a vázákat a bútor tetején?
– Azok nem vázák, hanem urnák.
Szofi tantinak erős igazságérzete volt. Holtukban sem tett különbséget a öt megboldogult férj között. Elhamvasztotta őket, s urnájukban nagy egyetértésben, mint amikor még kártyapartnerek voltak, sorakoztak egymás mellett. Akkor sem tett különbséget köztük, ha a férjem és a testvére szót ejtette ki a száján. A volt férjek, azoknak testvérei a tanti szívében eggyé ötvöződtek, s ő örömmel utazott akár ehhez-akár ahhoz.
Az urnajelenetes látogatásból hazaérve, otthon fiam újra faggatott:
– Szofi tanti a hálóban valóban együtt alszik az összes halott férjének maradványaival, és mi is abban a szobában voltunk?
– Igen – vallottam be hősiesen, pedig láttam ennek most már következményei lesznek.
Lettek. Még a ritka belgrádi látogatásaink is végképp elmaradtak, ami idős rokonunkat nem zavarta. Rendszeresen telefonált, vagy épp szép képeslapot küldött a világ egyik-másik sarkából, valószínűleg valamelyik férje testvérét látogatta ismét. És szokásához híven, ott is feledkezett pár hónapra.
Aztán egy hosszabb csend következett. Szofi tanti épp a 90. életévét töltötte be, amikor visszautasíthatatlanul felkínálta, hogy velünk nyaral a tengeren. És valóban. Most már nem emlegette a szépszámú megboldogult férjeket, hanem inkább a reggeli torok dezinfekció fontosságának részleteit ecsetelte, s míg a tengerre néző erkélyen a pálmákat csodálta rezzenéstelenül egyszerre lehajtott egy öblös pohárnyi otthonról hozott sljivovicát. Remek étvággyal evett, gyakran és hosszan lubickolt a tengerben, meg szinte sötétedésig napozott, közben nem pirult a bőre és nem is barnult le.
– Miért olyan fehér? – kérdezte egy hét múltán óvatosan a fiam Szofi tanti karjára mutatva.
– Ez a só, ami rám száradt fürdés után.
– Nem szokott zuhanyozni? – rökönyödött meg gyermekem.
– Zuhanyozni fürdés után? A tengeri sót nem szabad lemosni! Az itt a legegészségesebb.
Majd vacsora előtt is fertőtlenítette a torkát egy komolyabb mennyiségű sljivovica pálinkával a mi legendás belgrádi rokonunk.
