Első felvonás
Egy éjjel besurrant közénk a Félelem. Lassan, óvakodva, szinte észrevétlenül szüremkedett be. Volt, ahol csak hallottak róla, hogy – talán – itt, vagy ott, meg amott, mintha felbukkant volna. Valami újfajta betegség? Ugyan! Már annyi volt belőlük. Megjelentek, itt-ott áldozatokat szedtek, aztán egyszerűen elmúltak, elenyésztek. Hitték is a hírt, meg nem is.
Később már a média is hírt adott róla. Lapokat már kevesen vásárolnak, de rádiót, tévét még, elvétve hallgatnak, néznek. Igaz, főként már inkább csak zenés műsorokat. Esetleg sorozatokat, vagy sportközvetítéseket. Minek felesleges dolgokkal tömni a fejünket, nem igaz?
Aztán kezdtek felgyorsulni a dolgok.
Lezárták a határokat.
Beszüntették a nyilvános rendezvényeket.
A tanítás is, megdöbbenésünkre, már csak online volt „konzumálható”.
Esténként: kijárási tilalom.
Vásárlás, ügyintézés: csak meghatározott időben, meghatározott helyeken, méghozzá: korhatárosan! És kötelezően szájmaszkban, szigorúan betartva a másfél méteres távolságot.
Beszorultunk a lakásba.
A mi családunk persze nem várakozott tétlenül. Mivel a vászonálarcot nem tartottam elég biztonságosnak – a többrétegűt sem! – úgy döntöttem, hogy arcpajzsot vásárolok minden családtagnak. Vásárláskor, feleségem javaslatára, az esztétikai szempontokat is figyelembe vettük. Ő piros szegélyű, kissé lekerekített szélű arcpajzsot kapott, én kéket, sarkosat, Zsuzsika rózsaszínűt, a fiúk citrom- és narancssárgát.
Eleinte csak az utcán viseltük, de mivel mostanság szorgalmasan, sőt immár szinte lélegzet visszafojtva követjük a sajtó, a rádió, a televízió, az internet és a Facebook hírközléseit is, úgy döntöttünk, hogy egészségünk maradéktalan megőrzése érdekében hétfőtől kezdve otthon, a lakásban is feltesszük.
A gyerekek murisnak találták, eleinte meg-megkocogtatták egymás arcpajzsát.
– Halló! Van itt valaki? – kérdezte Zsuzsitól, hamiskásan vigyorogva, Béni.
– Nem állok szóba olyan felelőtlen egyénekkel, akik nem viselnek kesztyűt – sziszegte vissza foghegyről, bizonyos fensőbbséggel, a lányunk.
Azám, a kesztyűk! Hiszen egy egész csomaggal bekészített már belőlük Orsi, a feleségem. Ott tornyosulnak az előszobában, a vezetékes telefon mellett. Milyen jó, hogy Zsuzsi eszünkbe juttatta! Aranyat ér ez a lány.
Azontúl mindenhez csak szigorúan kesztyűs kézzel nyúlunk.
De mindez semmi!
A járvány tudomásul vétele óta fokozott gondot fordítunk a fertőtlenítésre.
A lakásban időről időre illatos fertőtlenítőt permetezünk szét. Hasonlóval fújjuk le a bútorokat, sőt a padlót is.
A kenyeret, fogyasztás előtt, gőz fölé tartjuk. Minden élelmiszert forró vízben kétszer, olykor háromszor mosunk meg. Használat előtt a tányérokat, s az evőeszközt is forró vízzel sterilizáljuk. A vizet – az ásványvizet is! – felforraljuk. A főtt ételt csakis tűzforróan engedem fogyasztani! Hiába visít fel olykor valamelyik gyerkőc: „Jaj, apa, ettől a levestől felhólyagzik a nyelvem!”
– Az a jó – oktatom ilyenkor. – A Covid–19 csak a melegtől retteg.
A fürdést is csak „kopasztó” melegségű vízben engedélyezem.
Az ember persze sosem lehet eléggé elővigyázatos.
Hiába kúszott harmincöt-hat fok fölé a hőmérő, nem engedtem a klímaberendezés bekapcsolását. Persze csak a hűtést tiltottam meg.
Aztán felcsillant a szemem:
– Bekapcsolhatjátok – sőt – tessék azonnal be is kapcsolni – de nem ám hűtésre, hanem – fűtésre!
– De Sanyi – szörnyedt el a feleségem is – így is majd megfőlünk!
– Az az igazán üdvös! – harsogtam. – Az garantáltan használ.
A rikkancstól az újságokat természetesen kesztyűben vesszük át, s olvasás előtt valamennyit langyos vasalóval átvasaljuk. A gyerekek, amióta iskolába, sőt a barátaikhoz sem járhatnak, imádnak újságot vasalni. És a felbontásra váró leveleket, borítékolt számlákat, sőt – a könyveket – gőzölni.
Ez utóbbi Orsi, a szenvedélyes könyvmoly ötlete volt. Nem elégedett meg azzal, hogy – akár a levéltárakban a kézirat- és könyvritkaságokat – kesztyűben lapozzuk a könyveket, hanem kiadta a parancsot, hogy használat előtt tessék hajszárítóval is vírustalanítani őket. Igaz, hogy a nem fűzött, csak ragasztott példányok a ragasztások mentén elkezdtek szétválni, majd a sokadszori művelet után egyszerűen lapjaikra hullottak, de mindezt nejem lakonikusan fogadta: az egészség az első! A gyerekek még örültek is: a lapokat összekeverték, s versenyeztek, ki milyen gyorsan tesz rendet közöttük. Később más játékot eszeltek ki: kérdéseket tettek fel egymásnak, hogy az olykor szándékosan el-eldugott lapok ellenére ki mennyire tudta követni a cselekményt. Máskor, ha elemükben voltak, egy-egy szétesett könyvből valóságos összerakós játékot, puzzle-t ügyeskedtek össze.
A szőnyegeket gondosan kétnaponta gőzöljük át. Egyiknek-másiknak közben megváltozott ugyan a színe, de sebaj, vigasztalom a feleségemet: így legalább a vendégek – ha egyszer ismét lesznek – azt hihetik majd, hogy új szőnyegekkel leptük meg magunkat.
– Hidd el, Orsi, ez tiszta haszon!
Természetesen a tapétákat sem hagyhattuk fertőtlenítés nélkül. A gőzöléstől, forró vizes lemosásoktól két szobában ugyan a kevésbé jó minőségűek az illesztések mentén kezdtek elválni, majd fel-felperdülni. Béni új nevet talált nekik: fodros tapétáink lettek. Miki ráduplázott: nem is fodrosak, hanem egyenesen bidres-bodrosak!
Annyit kacagunk mostanában! A gyerekek néha eljátsszák, hogy valóságos röhögőgörcsöt kaptak valamelyik új „eredményünktől”, s persze mindannyiszor nagy hancúrozásba, birkózásba torkollik a viháncolás.
Zsuzsi lányunknak nemrég remek ötlete támadt: hajunkat, az ápolónők mintájára, fedjük, burkoljuk be mi is nejlonsapka-félével. Nem is kell érte boltba mennünk: a meglévő nejlonzacskókat majd ő összefűzi, összeráncolja és szorosra húzza a szélükön. Miki nyomban kikötötte: az övé citromsárga legyen.
Ráérős unalmamban nekem is támadt egy „korszakalkotó” ötletem: a biztonság kedvéért ne csak arcpajzsot, hanem – has-pajzsot is viseljünk! S mivel ez már nem oldható meg házilag, szabadalomért folyamodtam, s képzeljétek: megkaptam!
Így azután – az én jóvoltomból – egész családom, s akinek még kedve, gusztusa támad rá, illetve aki tökéletesen biztonságban akarja tudni saját és övéi testét a vírusoktól – a jövőben nemcsak arcpajzsot, hanem has-pajzsot is viselhet majd!
Második felvonás
Múlt az idő.
A folyamatos vízgőz kezdte birtokba venni a lakást. Valahogy olyan ködös, álomszerű lett tőle minden. Zsuzsika azt mondta egyszer:
– Tudjátok, ez olyan, mintha csak benne élnénk egy mesében…
Arcpajzsaink fokozatosan bepárásodtak, s mi egyre nehezebben ismertük fel egymást. Eleinte olyan muris volt, amikor mást szólítottunk meg, mint akit akartunk!
– Pardon, pardon. Ezer bocs, meg egy anyamedve…
Béni bölcselkedett:
– Ugyan! Hisz a megoldás egyszerű, mint a pofon. Csak a pajzsok színes szegélyeit figyeljétek!
Figyeltük is, s a bibi megoldódni látszott. Eszes ez a Béni fiú! Ám egy idő után a pajzsszegélyek egyre jobban elszíntelenedtek.
A „bidres-bodros” tapéták potyogni kezdtek a falakról, minduntalan beléjük botlottunk.
Jó ideig még kiláttunk az ablakokon. Érdeklődve figyeltük a járókelőket, akiknek arcán egyre nagyobbak és vastagabbak lettek a vászonálarcok. Már nemcsak a szájukat és az orrukat takarta, hanem homlokostól, nyakastól az egész arcukat. Csak a szemrés maradt szabadon. Jé! Idővel sokan közülük már szintén viselni kezdtek valami átlátszó hajfedő anyagot, a maszkjuk pedig ki tudja hány – talán már tízrétegű is lehetett – s annyira kidudorodott, „elállt”, mint egy idegen test…
Üvegpohárból már rég nem ihattunk, mivel a forró víztől egymás után elrepedtek. Az egész készlet. Akárcsak az üvegtálak. Meglepetésünkre a tányérok, az evőeszközök, sőt az edények is egyre jobban deformálódtak. A mélytányér például furcsán kiegyenesedett, kinyúlt, nem lehetett bele levest merni.
Muris dolgok is történtek. Forralt vizet tartalmazó pillepalackjaink durrogni kezdtek, s szétpattogtak a lakásban, mint holmi pattogatott kukorica.
– Palackeső! –tapsoltak a gyerekek.
Igen ám, de, sajnos, a villanyégők is egymás után égtek ki.
– Pap, pak, pak! – utánozta hangjukat Miki, de miután hiányuk következtében egyre sötétebb lett, ez már nem is volt annyira muris.
Egyre tanácstalanabbul, elveszetten ténferegtünk a folyamatosan változó lakásban.
A könyvek szétestek, halomba gyűltek, illetve egymásra rugdostuk őket, hogy ne legyenek útban. Igen ám, csakhogy a sűrűsödő, a vízpárától egyre ködösebbé, áttekinthetetlenebbé átlényegülő lakásban ezek a könyvhalmok mintha furcsa, egyre magasodó, lassan már embermagasságú könyvszobrokká álltak volna össze. Olykor egyik-másiknak nekimentünk, vagy egyenesen – valamelyik családtagunknak véltük őkelméket.
– Bocsánat, Orsikám, nem vettelek észre! – kértem elnézést nem egyszer egy-egy ilyen, a nedvességtől egyre tömörebben, keményebben összetapadó könyvszobortól.
– Apa! Nem bírom már lenyelni ezt a sok forró ételt! A torkom… de itt… itt belül is… mintha sebes volnék – panaszkodtak egyre gyakrabban a gyerekek. – Fáj! – S közben valamennyien azt éreztük, hogy a testünk – egész lényünk – mintha kezdene… felpuhulni… alakját veszteni vagy mi…
A bútorok is egyre önállóbb életet éltek. Először a furnérjuk, vagy ahogyan szakértő barátom mondogatja tudálékosan: nemesfalemez borítójuk kezdett lehámlani, majd egyre gyakrabban „sóhajtoztak”, pattogtak, panaszkodtak talán… Aztán egymás után szétestek, összeomlottak, szétmállottak. Minden bennük felhalmozottal együtt. Olyanná vált a lakásunk, akár egy szemétdomb.
– Fuj – állapította meg a pedáns Orsi. – Majd, amint lehet, rendet rakunk. Nem maradhat ez így!
A kékeslilásan-szürkén gomolygó pára már olyan mértékben megsűrűsödött, a mi valaha – nem is olyan régen (!) átlátszó arcpajzsaink pedig annyira elsötétültek, bepárásodtak, elpiszkolódtak, hogy már minduntalan neki-nekimentünk egymásnak.
A gyerekeket ez eleinte harciassá tette.
– Nem tudsz vigyázni? Máskor nyisd ki a csipáidat! Mafla! – kiabáltak egy-egy összeütközéskor, s bizony egy-két pofon is elcsattant.
Orsit és engem jeges rémület fogott el. Mi következhet még ezután?
Kezdtük úgy érezni, hogy éget a kesztyű, fuldoklunk az arcpajzs mögött.
– Én ezt nem bírom tovább! Lesz ami lesz, letépem őket, tudod? – kezdett váratlanul idegbajosan sikoltozni a feleségem, és kezdte – volna – lecibálni őket magáról, hanem azok… hát azok bizony nem engedelmeskedtek. A kesztyűk szinte belénk égtek, belénk ivódtak. A pajzsok pereme pedig – összeforrt a testünkkel!
– Apaaa… Béni…. Orsi… Zsuzsikám…hol… hol vagytok? Gyertek, majd… majd mindjárt… várjatok csak… – hívogattuk egymást halálra váltan, ám akkor a fűtésre átállított hűtőtestünk váratlanul nagy recsegés-ropogás-szikrázás-vijjogás közepette – felrobbant, s ezernyi izzó darabkára hullva és a szélrózsa minden irányában szerteröpülve pillanatok alatt lángra lobbantotta – velünk együtt – az egész lakást…
