2024. március 28., csütörtök

A Tisza unokája

A Tisza nem gyilkol – surrantak ki a szavak a férfi száján. Ítélet volt ez, kemény, amilyet csak olyan bíró diktál jegyzőkönyvbe, aki azzal szegheti be mondatát: a döntés ellen fellebbezésnek nincs helye.

A Tisza nem gyilkol – dőlt rá a mondat az asztalra, éppen jegyzetfüzetem mellé. A spirálozott, gyűrt lapokra, kusza betűkkel már leírtam a férfi majd’ minden szavát, miszerint bizonyos Szabó nevezetű egyetemi hallgató, kinek utóneve István Dániel, a múlt év novemberének havas esős éjszakáján eltűnt Szeged városában, ahol egyetemi tanulmányait folytatta. Orvos akart lenni, talán sebész, talán belgyógyász, de mindenképpen olyan ember, amilyen még nem született a tiszasasi Szabók családjában. Azokéban, akik kétszáz éve, de az is lehet, hogy még régebben a Tiszából éltek. És a helyi újság riportere – ezt a férfi többször említette – majdnem egész oldalas cikkben is megörökítette ama jeles tiszasasi családot, amely halászatból, Tisza kegyelméből élte túl a háborúkat, forradalmakat, érthetetlen nyelven beszélő katonák vonulását, a forró nyárral, hideg téllel kínzó hétköznapokat.

– A Tisza nem gyilkol – szorult ökölbe a férfi keze.

– A rendőrség mégsem tud más magyarázatot – ellenkeztem, lehajtott fejemről kövér izzadtságcsöppek csordultak. – Unokája azon az estén barátaival a Tiszacsillag nevezetű étterembe ment szórakozni, megivott néhány üveg sört, táncolt, rosszul lett. Majd azt mondta, hogy lesétál a partra kiszellőztetni a fejét. Azóta nem látták. Talán mégiscsak a folyó…

– A Tisza nem gyilkol. Ártatlant biztosan nem. Csak gonosz embereket. És olyanokat, akiknek túl nehéz az élet, a munkájuk nem öröm, hanem robot, a szerelmük elszállt, mint a füst. Meg akiket a gyerekeik magukra hagyták. Ők ugranak a vízbe – kattogtak a férfi szavai, könnyét frissen vasalt ünneplős ingének kézelőjével maszatolta szét az arcán.

– Baleset. Olyan mégis megesett már – csusszant ki számon, amikor már nem tűrte a fülem a csöndet. Éreztem, a szerkesztőségi szoba minden bútorára vastag bánat ereszkedik, hallottam: roppannak a székek, roppannak az asztalok, de még a porral hizlalt szőnyeg is felnyög, mintha szöges bakanccsal taposnák.

– Baleset? Megesett, biztos nem is egyszer – bólintott a férfi. – Az én családommal is. Fiam, menyem balesetben halt el, autójukat fának dobta egy kátyú. A roncsból akkora láng csapott föl, hogy megnyalta még a felhők hasát is. Higgyen nekem: a tüzet a Tisza vize eloltotta volna. Fiam élne, menyem élne, sose hívott volna engem a rendőr a holttesteket azonosítani. Sírtam akkor, meg ne vessen érte. A megszenesedett hullák fogát nézve tudtam, unokámat egyedül nevelem föl, mert feleségem akkor már Tiszasas temetőjében aludt.

Egy perc után tört csöndet a hang:

– Segít megtalálni? – kérdezte a férfi.

– Segítek – ígértem.

Nem tudtam segíteni.

Pedig cikket írtam eltűnt fiúról, nagyapáról, reménykedtem, a kérésre – aki tud valamit Szabó István Dániel eltűnt szegedi egyetemi hallgatóról, jelentkezzen – válasz érkezik. Rendőrt faggattam, statisztikák számai között bolyongtam, hírt hallottam olyan határon túli, vajdasági temetőről, ahol név nélkül meredeznek sírhalom fölött a keresztfák.

– Tiszából kivetett, soha nem keresett hullák pihennek alattuk – magyarázta egy kövér főhadnagy – ott keresgéljen maga is, a nagyapja is – lökte elém tanácsát, maga sem hitte, hogy megpróbáljuk.

– Nem lehet, hogy mégsem a Tisza? Hogy a bűnöst gazfickók közt kellene keresniük? – próbálkoztam újra. Emlékezve: amikor a fiú eltűnt, bűn borzolta Szeged környékét. Délvidéki halálosztó mulatozott Tiszára néző kocsma asztalánál, dollárral, márkával seftelő hordák vonulgattak a város utcáin, szeszcsempészek, benzint fuvarozó autók járták a határt, bőszoknyás asszonyok tarka rongyai alatt utazott a cigaretta Vajdaságból a szegedi garázsboltba, zajongó piac sűrű forgatagába. És a Tiszába, úgy bizony, a Tiszába újgazdagok dadogós-részeg gyerekei skót whiskyt locsoltak, mielőtt szesztől ájultan terültek el a mólón.

– Egy halászember csóró unokájára gengszter támad? Ugyan, ne röhögtessen, mégiscsak szolgálatban vagyok – gyűrt szalámis szendvicset szélesre tárt szájába a főhadnagy, szeme nem rebbent, csak unottan legyintő keze vágott ösvényt az iroda poshadt levegőjébe.

De akkor hova lett? És mégis miért? – űzték, hajszolták, taposták egymást a kérdések bennem, amikor újra meg újra, elveszett emberekről hallva írtam a papírra a nevet: Szabó István Dániel. Majd egyszer csak ezek a papírok eltűntek asztalra vetett meghívók, utasítások, jegyzetek alatt, mintha Tisza iszapja rakodna rá.

Eltemettem magamban Szabó István Dánielt, eltemettem a nagyapját, aki többé nem keresett meg, és tudtam, soha nem fogok elutazni Tiszasasra, ahol a temetőben a két szó, „Béke poraira”, talán már két ember nyugalmát őrzi.

xxx

– Azt kérdezed miről? A Tiszáról fogok írni legközelebb, arról, vajon hány embert ölt meg ez a folyó – néztem pincér barátom szemébe évekkel később egy halászcsárda teraszán. Talán a hallé sűrű illatából, talán a haltepertő olajos szagából, talán a lassan hömpölygő folyóból olyan hirtelen törtek rám az egykor megválaszolatlan kérdések, hogy mást nem is mondhattam.

– Inkább vidámabbakat írj. Mondjuk arról, hogy hány lány kacagott fel a folyó partján, fák árnyékába bújva, amikor a fiú tenyere csusszant a szoknyája alatt combjai közé. De tőlem írhatsz vízre néző nyaralók titkáról, arról, hogy részeg szombat estéken ugyan ki figyelt fel szüzességüktől búcsúzó kamaszok sikolyára. Örömről írj, haver, az kell itt a népnek.

És már szakadt föl torkából a röhögés, de mosolyt simított a szél az én arcomon is.

Majd döbbenet ütött meg.

Férfiból vénült öregembert láttam, Szabó István Dániel nagyapját. Szétrongyolódott fekete öltönyben ült a parton, ingére fekete csíkot húzott a nyakkendő, igen az a nyakkendő, amit legutoljára a szerkesztőségi szobában láttam. Arcára ezernyi ráncot vésett már az öregség, háta is meggörnyedt, el sem hittem, milyen szálfa egyenesen állt előttem egykor.

– Őt ismerem – dadogtam.

– A Szabó bácsit? – ámult a pincér. – Akit mindenki csak vén bolondnak szólít a háta mögött? Hibbant, nekem elhiheted. Pár éve tűnt fel itt, nyaralót vett, vízre nézőt. Már hajnalban ott áll a parton, beszélget a Tiszával. Néha betér hozzánk, egy kisfröccs mellett bámul ki a fejéből. Ha valaki mellé ül, nem menekülhet a meséitől. Olyan Tiszáról beszél, amilyen soha nem folyt itt, olyan emberekről, amilyeneket még nem szült anya a víz mellé. De mitagadás – törölte kopaszodó fejét a pincér – nagyon szépen ölti egymásba a szavakat. Azt állítja, halász volt. Ha a kezét nézem, elhiszem. Ha történeteit hallgatom, inkább azt mondanám: mesemondó szülte a világra. Ha meg a családjáról kérdik, azt hihetnéd, gyereke sosem volt, egy csodás unokával viszont maga a jóisten ajándékozta meg.

– Unokával? – kérdeztem. Kézfejemen, homlokomon, hátamon viszketni kezdett a bőr.

– De még milyennel! Orvos, dehogy orvos, inkább főorvos valami messzi klinikán, kitüntetések, diplomák borítják be háta mögött a falat. Úgy bizony, pontosan így meséli. Máskor azt hallod, a vízen nevelkedett kölyökből hajóskapitány lett, ezerszer végigvezényelte már uszályát a Tiszán. Aztán a Dunára költözött, német ember sörrel kínálja, osztrák tanácsát kéri, szerb rácpontyot tol elé a kocsmában, a Duna deltájában meg csempész retten, ha meglátja hajóját. A legjobban az a duma tetszett, amikor azt akarta bemesélni, mit akarta, be is mesélte egy nyugdíjas csoportnak, az unokáját egyenesen Hollandiába hívták, hogy tisztességesen megtanítsa hajózni a csatornákon kalandozókat.

– De miért érdekel? – fordult felém hirtelen a pincér, arcán gyanakvás, tekintetében lobbanó harag.

 – Ugye nem akarsz írni róla? Nem bánthatod. Csendes bolond ez, senkinek nem árt, és esküszöm, még azt is megérjük, hogy himnuszt ír a Tiszáról. Azt mondtad, ismered. Akkor az unokájáról is tudsz valamit?

– Tudok. Orvos volt, hajóskapitány lett. A Dunáról indult, Hollandiában tulipán illatától bódult, most Amerikát járja. Ha végigballag a fedélzeten, talpa alatt reccsen a padló, ha szeme villan, egyszerre öt nő ájulna az ágyába, ha az ökle lesújt, a gerenda is kettétörik.

– Bolond költő vagy te is, kényszerzubbonyodra varrják már a gombot – csapott vigyorogva egy légy után a pincér. És a szúnyogokat szidta, amikor már ott is vagyok kiáltással indult egy másik asztalnál ételre vágyó társasághoz. Én meg felálltam, mély levegőt vettem, mintha át akarnám úszni víz alatt a Tiszát, és elindultam az öregember felé.

Nem értem oda soha…