Vannak dolgok, amelyek nélkül a közösség, a munkaszervezet – mint amilyen egy iskolai osztály is – nem működik, nem tudja megvalósítani a rá háruló feladatokat. Ilyen például a fegyelem, a disciplina, hogy a megfelelő latin kifejezéssel éljünk, amely valójában a „tanítást”, mai értelemben „az iskolai fegyelmet és rendet” jelenti. Sokan a „fegyelem” szó hallatán felhördülnek, rossz emlékek jutnak eszükbe, mert a tapasztalatukban negatív érzelmek kötődnek hozzá: fegyelmezés, büntetés, vasfegyelem, katonai, kemény, önfegyelem, munkafegyelem, sőt a drill, a szigor és a rend is eszünkbe jut róla.
Az értelmező szótár két jelentését fogalmazza meg. Amikor az egyénre, személyre vonatkozik, a megfogalmazás a következő: „Egy adott ember által kiválasztott szabályok betartására kényszeríti önmagát, tudatosan és függetlenül érzelmeitől, egy adott cél elérése érdekében.” Ha a csoporttal kapcsolatos a meghatározás: „A közösségi együttélés, szervezett együttműködés feltételeit biztosító rendszabályok összessége s ennek megtartása.” A Pedagógiai lexikon szerint pedig „általában, a társadalmi életben a zavartalan együttéléshez, együttműködéshez szükséges, erkölcsi szokásokból kialakult vagy előre megállapodott rendszabályokhoz való alkalmazkodás”. Mind a személyes, mind a közösségi fegyelemre az utóbbi időben igencsak szükségünk van, nemcsak az iskolában, hanem mindenhol, a családban, az utcán, az üzletekben, a munkahelyen, a baráti társaságban stb. Az utóbbi hónapok járványmegelőzési intézkedéseinek keretében is, hiszen a saját, a családunk, barátaink, munkatársaink egészségéről és életéről is szó van.
Az új tanév ugyancsak rendkívül nagy fegyelmet követel majd meg a gyerekektől, a diákoktól, a szüleiktől, a tanároktól, az iskolában dolgozóktól. Hisz számos új szabályt is be kell majd tartani az iskolában és az osztályban meghatározott szabályok mellett, hogy végbemehessen a tanulási-tanítási folyamat, hogy közösségben lehessünk, ki tudjuk elégíteni az alapvető szükségleteink közül a társas szükségleteinket és a biztonság iránti szükségleteket is. Rend és fegyelem kell, ezért nem szabad figyelmen kívül hagyniuk a szülőknek az otthoni fegyelemre nevelést, hisz otthon, a családban alapozódik meg a gyereknek az a képessége, hogy alkalmazkodni tudjon az elvárásokhoz.
A rend és a fegyelem példaképe a gyermek számára a családban a szülő. A későbbiekben pedig az óvónők, dadusok, tanítók, tanárok stb. A szülőknek sem kellene elmarasztalóan, lekicsinylően nyilatkozniuk az óvodai, iskolai elvárásokkal kapcsolatosan, hisz azzal csak megnehezítik a gyermekük közösségbe való beilleszkedését, a közösségi szabályok betartását, és ugyanúgy nehezebbé válik a pedagógusok helyzete is, mert fegyelmezetlen, rendbontó viselkedést kell szabályozniuk ahhoz, hogy működjön az általuk vezetett, tanított osztály.
Voltak szakemberek, akik megvizsgálták, miből ered a gyermeki fegyelmezetlenség. Fehér-Wargha Ibolya Fegyelem, fegyelmezetlenség, fegyelmezés című tanulmányában a következőket írja: „Ha az egyes gyermek tipikus fegyelmezetlenségének valódi okait vizsgáljuk, a következő típusok leggyakoribbak: 1. A felnőtt tekintélyének hiánya: következetlen, bizonytalan felnőtt; 2. Családi minta: elkényeztetés, követelményhiány a családban; 3. Modellkövetés: családi, tévében látott stb. modellek alkalmazása; 4. Türelmetlenségből eredő: tiszteletlen, illetlen viselkedés, kivárni nem tudás, azonnali kívánság elutasítása esetén hisztéria, dühkitörések.” Azt se tévesszük szem elől, hogy az utóbbi évtizedekben az idősebbek körében is több az „örömelv” által vezérelt személy (a freudi elméletben az ösztönén működési elve, az öröm megszerzése és a fájdalom elkerülése mindenáron), nem vette át a szerepét a „valóságelv” (a freudi elméletben az én működési elve, az ösztönén késztetéseinek kielégítését a felettes én normáihoz, szabályaihoz igazítja), tehát hiányos az alkalmazkodóképességük.
Már iskolába induláskor többen vannak azok a gyerekek, akik nem tudnak várni, rögtön mondaniuk kell, ami eszükbe jutott, fölkelnek a helyükről, sétálnak, megtagadják a feladat elvégzését, mondván: „Nincs kedvem ezt csinálni!” Ha a gyerek tud várni, akkor nem uralja az azonnaliság, megjelenik nála a kötelezettségtudat, amikor magától is elkezdi várni azt, amit a szülők várnak el tőle, a szabályok akkor is érvényesek maradnak, amikor a szülő, felnőtt nincs jelen, és ha megszegi őket, szorong. Hogy ne szorongjon, azért inkább engedelmeskedik, és ha a teljesítmény öröme elkülönül a játék örömétől, valóban készen áll az iskolára, és megvan annak az előfeltétele is, hogy alkalmazkodjon a fegyelmi elvárásokhoz is.
Nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy a fegyelem és a szabadság valójában nem ellentétei egymásnak, hiszen a fegyelem, a csoportbeli, osztálybeli, iskolai szabályozott működés nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy kibontakozhasson a gyerekekben rejlő sokféle képesség. Ezt szem előtt tartva kell a szülőknek is eljárniuk, otthon dolgozniuk azon, hogy következetesek legyenek gyermekeik iránti elvárásaikban, beszéljék meg az otthoni és közösségi szabályok miértjét.
Különféle megoldások alkalmazhatóak a fegyelmezés elérésében. Például kétéves korig a türelem, a tolerancia, a figyelemelterelés, a hirtelen hangulatváltás, mókázás lehetnek olyan megoldások, amelyek segítenek abban, hogy a gyerekünk is változtasson az egyes helyzetekben a viselkedésén, és a szülői frusztráltság is a lehető legalacsonyabb legyen. Kétéves kortól, általában, a gyerekek saját akarata valamelyest már önmaguk által is kontrollálható, lassan kialakul az önfegyelemre való képesség. Ez a kor a rövid és határozott magyarázatok időszaka. Mielőtt azonban fegyelmeznénk, és rövid magyarázat kíséretében meghoznánk a tiltást, tegyük fel magunknak a kérdést: „Jogosan idegesít a viselkedése? Mi lenne, ha azt, amit akar, mégis megengedném neki?” Három-négy évesen, ha a gyerek közösségbe jár, megtanulja, hogy nem történhet minden az ő akarata szerint, és általában ott nincs is baj, de otthon a végsőkig elmegy az akarata érvényesítésében. Ekkor is álljunk meg, mielőtt döntést hozunk, és ha nem tudjuk teljesíteni az akaratát, rövidre kell fogni, megmondani a döntést, és nem bocsátkozni vitába a gyerekkel, mert a ha vitázunk vele, tovább próbálkozik, hátha megtörik a jég. Ha néhány alkalommal azt tapasztalja, hogy a hiszti, a nyafogás nem jött be, lassan, de biztosan leszokik a követelőzésről. Ötéves kor után, ha jól mentek eddig a dolgok, jelentkezik a megértés és a kompromisszumkészség, feszültség pedig ritkán merül föl, mert minden megbeszélhető.
Mindenképpen szem előtt kell tartani, hogy a fegyelmezettség nem csupán szófogadás, engedelmesség, a követelmények és a tiltások érvényesítése. „A fegyelem akkor mutatkozik meg, ha érte erőfeszítést kell tenni, ha a pillanatnyilag kellemes dolog helyett valami mást kell csinálni.” Tehát: Figyelem! Kell a fegyelem!
