2024. április 16., kedd

Létkép csata után

Félretájékoztatásra és csalásra épült a fehérorosz elnökválasztás hivatalos kampánya, a voksolás eredménye pedig a kávéjóslás hitelességével egyenértékű. A sommás véleményt nem az államfő, Alekszandr Lukasenko újraválasztása ellen lassan két hete tiltakozók fogalmazták meg, sem az ország külső ellenségei.

Az üzenet Moszkvából érkezett, méghozzá röviddel az augusztus 9-ei fehérorosz államfőválasztás után. Konsztantyin Zatyulin, az orosz parlament alsóházának egyik bizottságában elnökhelyettesi tisztséget betöltő kormánypárti személy fogalmazta meg. Szinte biztos, hogy nem önszántából. Arrafelé az ilyesmire utasítani szokták az embert, miután a legmagasabb politikai szinten jóváhagyták a mondanivalót.

Ez persze nem ijesztette meg a megszólítottat. No meg az sem, hogy már az üzenet elhangzásakor is tízezrek követelték távozását és a voksolás megismétlését, mert szerintük csalással őrizte meg hatalmát az országot 26 éve irányító Lukasenko. Az elnök azonban kezdettől fogva igyekszik elhallgatni a szavazatszámlálás részleteit abban bízva, hogy így megőrizheti első helyét, amelyet már hatodszor szerzett meg zsinórban.

A tömeg azonban egyre hangosabb. Az országos tüntetéseket már gyárak és ipari központok sztrájkoló munkásai is támogatják. Lényegében fellázadtak a rezsim ellen, amelynek erőszakszervezetei kezdetben kíméletlenül lecsaptak a tiltakozókra, akikről Lukasenko azt állítja, hogy mindannyian dologkerülők vagy (volt) bűnözők. Az összecsapásokban, utcai csatákban – hivatalos adatok szerint – hárman meghaltak és több százan megsebesültek, köztük rendőrök is. A hatóságok mintegy hétezer embert vettek őrizetbe, akiknek nagy többségét már szabadon engedték, sokukat azonban előtte megverték.

A tömeg nem csak a gyanús választási eredmény ellen tiltakozik (s követeli az államfő távozását), hanem az önkényes, durva, erőszakos és törvénytelen hatalom ellen is.

Merthogy a korábbi voksolások is hasonló eredménnyel zárultak. (Lukasenkót 1994-ben választották meg először a szavazatok 80,6 százalékával. Hét évvel később 77,4 százalékot szerzett, 2006-ban 84,4-et, 2010-ben 80,44-et, 2015-ben 84,14-et, 2020. augusztus 9-én pedig 80,1 százalékot.) Persze akkor is morgolódott a nép és tüntetett, de azokat a megmozdulásokat viszonylag rövid idő alatt sikerült letörni.

Ezúttal más a helyzet. Sőt immár a rezsim léte a tét. Az ellenzék ugyanis nem hátrál, a 9,5 millió állampolgár nagy része pedig engesztelhetetlen és elégedetlen, mi több, Minszk fő szövetségeseként Oroszország sem igazán segítőkész. Annak ellenére sem, hogy a múlt hét végén katonai segítséget is ígért Lukasenkónak. Egyelőre azonban kivár, miközben sorra küldi a figyelmeztetéseket, hogy külföldről ne avatkozzon be senki a fehéroroszok belügyébe és nyomást se gyakoroljon senki az országukra. A probléma megoldását bízza az ottaniakra. És Oroszországra, amely saját befolyási övezetének tartja ezt a szovjet utódállamot is. Meg egy olyan területnek, amely a NATO és az EU közötti ütközőövezetként szolgál számára. Ezért aligha enged(het)i meg, hogy Minszkben olyan vezető kerüljön hatalomra, aki szembefordulna a Kremllel, netán Ukrajna mintájára az euroatlanti integráció útjára lépne és hozzálátna egy nyugati típusú demokratikus rendszer kiépítéséhez.

Lukasenko eddig többnyire teljesítette a vele szemben támasztott orosz elvárásokat: nem közeledett látványosan a Nyugathoz, a NATO-hoz meg pláne nem. Igaz, immár hatodik éve igyekszik nyitni az Egyesült Államok és az EU felé, hogy valamelyest ellensúlyozza erős függőségét Moszkvától.

Kínával pedig talán a kelleténél is jobban összebarátkozott az utóbbi néhány évben. Ez megterhelte az Oroszországhoz fűződő kétoldalú viszonyt, miként az is, hogy az elmúlt években elutasította a szorosabb gazdasági integrációt vele.

A többé-kevésbé jó együttműködésnek köszönhetően Moszkva mindeddig elnézte neki, hogy zsarnoki rendszert épített ki és működtet, ami miatt külföldön sokan inkább Európa utolsó diktátoraként emlegetik. Ám ez nem zavarja Lukasenkót, hiszen a legfontosabb partnerének és szövetségesének számító Oroszországtól rendszeresen kapott kőolajat és nyersanyagot a piaci ár alatt, ráadásul előnyös feltételekkel kereskedhetett vele a nemzetközi piacokon. Az más kérdés, hogy ezáltal igen kellemetlen függőségi viszonyba került Moszkvától.

Az idei globális gazdasági nehézségek komoly kihívás elé állították ezt a két államot is. Nemkülönben az új típusú koronavírus-járvány, amelyet Lukasenko kezdettől fogva szinte nem létező problémaként állított be; a kór ellen védekezésként vodkaivást, szaunázást és mezőgazdasági munkát javasolt. Rossz viccnek bizonyult az ötlet, hiszen honfitársainak életkörülményei folyamatosan romlottak az elmúlt években és ezekben a nehéz időkben komolyabb segítségre számítottak. Naivan, hiszen az államnak nincs pénze gáláns támogatásokra. A régóta gyengélkedő gazdaság nem teszi lehetővé az „osztogatást” még ilyen vírusos vészhelyzetben sem.

Így aligha meglepő, hogy már augusztus 9-e előtt megingott a rezsimbe vetett bizalom, s ezáltal az önkényuralmi rendszer is. A választási vetélytársainak már nem is üzent, a legveszélyesebbeket közülük inkább jó előre rács mögé juttatta, vagy jogi eszközökkel akadályozta meg a jelölésüket. Ezek után bukkant fel a színen (egyik bebörtönzött ellenfelének a felesége) a 37 éves Szvetlana Tihanovszkaja angol–német tanárnő, aki a választáson a második helyet szerezte meg, bár – támogatóival együtt – úgy véli, valójában ő győzött. A körülmények hatására pillanatok alatt az ellenzék vezéralakjává emelkedett. A hatalom ezért már a választás másnapján száműzte Litvániába, ahol jelenleg is tartózkodik. Onnan szervezi a békésnek ígért hatalomátvételt és a szabad választást. Az augusztus 9-ei szavazás eredményét ugyanis nem ismeri el. Ezzel az ítéletével az EU is egyetért, és szankciókat készít a fehérorosz elit több tagja ellen. (Washington inkább csak hümmög, s egyelőre igyekszik távol tartani magát az egésztől.)

Lukasenko hallani sem akar Tihanovszkaja követeléseinek teljesítéséről, és tagadja, hogy csalással nyert. Új választást nem is hajlandó kiírni (különösen pedig – mint mondta – külföldi parancsra nem), ámbár kész azonnali reformokra.

Inkább azt híreszteli, hogy idegen hatalmak és a NATO is beavatkozik hazája belügyeibe az ő megbuktatása érdekében. Már a hadsereget is készültségbe helyezte, hogy megvédje magát, illetve rendszerét. Moszkva is azt tanácsolja mindenkinek, hogy tartsa távol magát Fehéroroszországtól.

A figyelmeztetést azonban saját magára nem tartja érvényesnek. Bár nyilvánosan nem hirdeti, a Kreml továbbra is fenntartja magának a jogot, hogy saját előnyére és hasznára alakítsa az erőviszonyokat Fehéroroszországban.

Akár Lukasenko kárára. Elképzelhető, hogy már meg van a jelölt is a helyére, aki valószínűleg nem Tihanovszkaja. Sokkal inkább olyan valaki, aki nem Nyugat-barát, annál inkább Moszkva elkötelezettje. Egy olyan személy, aki a jövőben bátran támaszkodhatna az ország oroszbarát többségére. A fehéroroszok zöme ugyanis oroszpárti, körükben nem tapasztalható NATO-eufória, sem EU-láz. A diktatúrából, zsarnokságból, a hitelét vesztett rezsimből, annak rémuralmából és az elnyomásból azonban nagyon elegük van. Erre utal a tüntetések mérete is.

Csalások, nyilvánvaló szabálytalanságok már eddig is előfordultak mindegyik választáson, csakhogy ilyen tömeges méretű és kiterjedt tiltakozásra, illetve sztrájkhullámra még nem akadt példa.

Jelenleg úgy tűnik, Moszkva nem túlságosan jóindulatú Lukasenkóval szemben. Sőt akár az is elképzelhető, hogy (hamarosan) megszabadul az egyre kellemetlenebb és nemzetközileg is elszigetelődött vezetőtől.

Ám az is lehet, hogy egy darabig még támogatja, főleg akkor, ha győztesen, de meggyengülten kerül ki a válságból. (A rendőri erőszakkal eddig meg tudta őrizni rendszerét, végső esetben pedig Moszkvától kérne segítséget.) Ebben az esetben sokkal könnyebb lesz irányítani, kordában tartani. És tovább növelni a portáján az orosz befolyást.

Egy azonban egészen biztos: Fehéroroszország kezét nem engedi el a Kreml. Kell neki az egész ország. Ezért azt is szeretné elkerülni, hogy káosz alakuljon ki, mert ami ott történik az a geopolitikáról szól, és „a volt szovjet terület uralmáért folyik a harc” – miként azt Szergej Lavrov orosz külügyminiszter megfogalmazta.

És ez a lényeg. Sokkal többről van tehát szó, mint a 65 éves Lukasenko, akit egyébként bő tíz napja Konsztantyin Zatyulin (az orosz hatalmi elit képviselője) nemes egyszerűséggel elmebetegnek nevezett, miután a fehérorosz elnökválasztást csalásnak minősítette.