Ez a francia rendezővel, színészekkel, gárdával készült Netflix-attrakció feltétlenül szükséges lehetett ahhoz, hogy a szolgáltató elfoglalja a trónt, a legelső lehessen a hasonló médiaszolgáltatásokat kínálók közül, ügyesen sakkozva és internetkampányával kísérve a megavállalkozás csapata elérte, ugyanis azt, hogy a legjobb filmeket legyártva (a nagyközönség számára a legattraktívabbakat), a legnépszerűbb netes stúdió szerepét megszerezze. Tapasztalhattuk ezt már Az ír c. filmnél is, milyen irányba is fognak szövődni tovább a szálak e téren, az Elveszett golyó (Lost Bullet/Balle perdue) c. francia aktőröket mozgósító remeke pedig nem hagy kétséget afelől, hogy az egységben a különbözőséget is segíteni kívánó stúdió jó formáját hozta megint. Júniusban volt a premiere az Elveszett golyónak, amelyben egy piti bűnöző verekszik meg piszkos zsarukkal a helyéért a nap alatt. S nem is akárhogyan!
Guillaume Pierret rendezésében Lino (Alban Lenoir) a meggyilkolt, előzőleg őt a sittről kihozó Charas felügyelő (Ramzy Bedia) oldalán azt veszi észre, teljesen egymagára maradt, rákenték a rendőrgyilkosságot a gonosz Areski (Nicholas Duvauchelle) és szutykos bűntársai, s a kihallgatószobában alig akad esély a menekvésre…Azonban! Bravúros jelenetek következnek – minden férfinézőnek forrón ajánlom – és Lino újra szabadlábon van, nem épp rózsás hangulatban, s mivel az egész város szinte teljes rendőri gépezete épp őt keresi, kénytelen minden utcai harcos fortélyát és taktikáját, eszét is használva kiutat találni a megoldhatatlanak tűnő helyzetből.
A rendőrség keretein belül dolgozó kreol Julia (Stéfi Celma) az egyetlen, akinél talán számíthat némi bizalomra, egykor szerelmesek voltak egymásba, s első lépésként felveszi (no nem olyan egyszerűen) vele a kapcsolatot. Itt szép kis combokkal, nyakcsavarásos jelenetek következnek, míg végül kétségek között pergetve a film cselekményét s váratlan fordulatokkal, Julia bizalmát elnyerve, segítőre akad.
A rendezés és harci koreográfia szempontjából kiemelném a vallatószobából való szökést, az autós üldözések terén pedig nem hagy hátra maga mögött abszolút semmi kívánnivalót ez a híres francia thrillerek méltó hagyatékaként létrejött film. A vallatószoba elhagyásának esélye 1 a 10 millióhoz, de mégis sikerül főhősünknek, Linónak, aki azáltal került be a rendőrség „go-fast” autógyorsulásos drogcsempész-megakadályozandó akcióinak kivitelező csapatába, hogy négy betonfalat tört át egy sorban annak idején egy Renault Clio típusú (feltuningolt) gépkocsival.
Az utca mágusa, premier plánban, Lino, a szuperügyes fickó, a varázsló. Charras azért kéri segítségét, mert szinte biztos benne, hogy a fogadott testvére keze van benne a go-fast akciókban is, mivel egy szinte ugyanolyan hipergyorsítót talált egy, az egyik fogásban vezetőivel egyetemben totálkárt elszenvedett autóban, amilyet Lino is használt a sorban négy fal áttörésekor.
Gyanúja be is igazolódik, Lino fogadott testvére a csempészbandának dolgozik, ő az egyetlen, akivel főhősünk megosztotta a turbó-akcellerátor kiépítésének és összeszerelésének sémáját.
Mivel azonban a minden hájjal megkent Araski, a piszkos zsaru, aki (meglepetésszerűen derül ki), maga is – infiltráns bandatagként azonban egyre inkább csakis a saját zsebére játszva – profitál a csempészakciókból, „felülteti”, és a saját (rendőrgyilkos) bűnét őrá (Lino) keni, kénytelen az utolsó lélegzetéig harcolni szabadságáért, és mindenekelőtt életéért. A szabadulós koreográfia nem tudom, pontosan hány perces, de nincs olyan férfiszív, amit ne dobogtatna legalább egy picit meg. Hevesen.
Hogy visszaszerezhesse életét és szabadságát, Linónak be kell hoznia a rendőrség garázsába Charras (állítólag felrobbantott) vintage automobilját, ami egyáltalán nem egyszerű vállalkozás, hiszen a gaz Areski mindent megtesz, hogy a Linóra uszított pandúrok végezzék ki őt mindenáron.
Emlékszem, régen is csupán s csakis a franciák voltak képesek egy ilyen, ennyire életízű, ennyire tökös akcióthrillert legyártani, folyik a vér kellő mennyiségben, pofonok, jobb- és balegyenesek, horgok, nincsenek olcsó, kínai kung-fu-filmmód dobokkal aláfestve-ábrázolva, iskolapéldája ez a film annak, hogy hogyan kellene minden rendes akcióhangnak hallatszani a nagyzoló hollywoodi és kínai produkciókon kívül, a hangtechnikusok és szerkesztők csapata nagyszerűen teljesít.
Vérszagú az egész és morbidul életízű. Persze, nagyzolás itt is akad bőven, de viszonylag ízlésesen, nem túl sokszor és nem vészesen túladagolva. Van néhány igazán megható jelenet, (mint az, ahol Lino fogadott öccsének lehajtja fennakadt szemhéját, egy piszkoszsaru-bűntárs vs. Lino-jelenet végén), és több kemény, férfias női karakter is – a szép új világ elmaradhatatlan kellékei. De egy az egyhez, ez egy kőkemény és vérbő mozi, jellegzetes, francia charme-mal, a színészek játéka is igazodik e teljesítményesdihez, és lenyűgözően és authentikusan karakán.
Elsősorban az erősebb nem mintapéldányainak, pasasoknak ajánlom, a mesteri-szépen fényképezett Elveszett golyót. Hogy hogyan ássa ki magát pontosan Lino a rákapart föld alól, regéljen róla maga a film, maradjon a csemege a nézőé.
A forgatókönyvet szintén Guillaume Pierret jegyzi, mint az adaptáció egy részét is, karöltve Alban Lenoir-ral, valamint Kamel Guemrával. Producerek Mathieu Ageron és Remi Léautier. A zenét André Dziezuk szerezte, a kosztümtervező Véronique Gely, az egyáltalán nem stílustalan, sőt, nagyban sziporkázó operatőri munkák feje: Morgan S. Dalibert.
