Sudárszépek. Nem tudom, hol olvastam ilyet a montenegrói nőkről. De azóta is ott forog a fejemben ez a szó, valahányszor meglátok egy lányt vagy asszonyt, aki Montenegróban sírt rá a világra. Ha ott vonul előttem, vagy épp közelít felém, majd tekintetünk összevillan, szikrázik a levegő. No nem azért, mert annyira csábítónak tűnnék ráncosodó arcommal, kopaszodó fejemmel. Ám az ő szemében, abban a nagyon fekete éjszakákat idéző szemében világít a csillag, ami ott rejtőzik minden montenegrói nő szempillája alatt. Legalábbis én így hiszem.
Fotó: Pesevszki Evelyn
Ezt a csillagot kerestem annak az asszonynak az arcát nézve is, akivel nem a fekete hegyek országában sodort össze a sors. Az első pillantásra tudtam, ha nem lenne gyönyörű feleségem, és a kotori öbölben köszönnénk egymásra, máris felcsalnám a vár hosszú falára. Ugyan tegyen már velem egy sétát, szépséges hölgyem, nézzük együtt, milyen méltósággal siklik be az öbölbe a sokemeletes luxushajó. Álmodozzunk együtt – amikor ez a gigantikus vastest kifarol az apró bárkák közül, már mi is rajta leszünk, és a maga hosszú, szépséges, fekete haját táncoltatja a szél. Mi másért is indult volna útjára a szél, kedves asszonyom, ha nem azért, hogy a fekete hegyeknél élő nő fekete hajának illatát szívja magába?
És a széllel együtt aztán elrepülnénk Budvára, ahol már a rómaiak erődítményt építettek hatalmas birodalmuk védelmében, és ahol a föld alatt sok-sok legionárius alussza álmát. De higgye el, hölgyem – mondanám –, ha velem tartana, azok a harcokban edzett, ezerszer sebzett, marcona katonák is előbújnának a múltból. Még a járdaként szolgáló kőlapokat is felszaggatnák, amiket évszázadok alatt ki tudja, hányszor, hányan fektettek a sírjukra. Bizony, feltámadnának azért, hogy megnézhessék, hogyan ring-táncol az Ön csípője a strandra menet! Hogy milyen hosszú, karcsú combokkal tette szebbé a világot egy száznyolcvan centiméter magasra nőtt montenegrói asszony! És közben arra gondolnának, amire én is. Végigballagnék magával Montenegró 293 kilométer hosszú tengerpartján az első métertől az utolsóig. Akkor is, ha egy szót sem szólna, csak egy pillanatra élesebb fény csillanna a szemében.
Elmennénk Sveti Stefan szigetéhez is, ami egykoron szegény halászfalucska volt csupán, de mára a világ egyik legdrágább luxusszállodáját építették ki rajta. Olyat, ahova földi halandók be sem léphetnek, csak csillagok, akiket nem is csillagnak neveznek, hanem sztárnak. Ki tudja, hogy a hírességükre büszkébbek, a tehetségükre vagy a vagyonukra? De azt igenis tudom, hogy engem arra a szigetre be nem engednének. Ám kegyed, no, az más! Ön hosszú léptekkel indulhatna el a hídon, és egyszer sem kellene megtorpannia. A biztonsági őrök megbabonázva engednék tovább, a sorompó magától felemelkedne, a sziget házain csillogna az örömtől minden ablak.
Csupán a női sztárok öltöznének talpig gyászba, és keresnék, hol lehet ezen a luxusszigeten egy luxuspatika, ahol mérget vehetnek. Mert minek is tovább élni, ha egyszer váratlanul kiderül, hogy náluk sokkal szebb nőt is szültek a világra? Aki talán egy picinyke hegyi faluban, vagy inkább Podgoricában nőtt sudárszépre, és most besétált az életükbe. Pontosabban: átsétált az életükön, a büszkeségükön, a szépségükön, a hírességükön. Csak a vagyonuk maradt, ami ezek után mit sem ér. És miközben ön vonul, suhan, libben át a sikátorokon, a sztárok meg éppen a mérget kortyolják, boldogan nyögdécsel minden fényesre kopott kő az ön mezítelen talpa alatt.
De a luxusszálloda luxussztárjainak nem kellett patikát keresniük.
És én sem hívhattam sétára a szépséget.
A montenegrói asszony ugyanis egy lépést sem tett, csak állt előttem két széksornyival. Egy borostás férfi hajolt az arcához. A gyönyörű nőhöz, akiről, ha a szegedi Kárász utcán találkozom vele, azonnal tudnám, igen, ő csakis Montenegróból jöhetett hozzánk. Abból a picinyke országból, amibe én egy hét alatt annyira beleszerettem. És azt hinném, csakis ünnepelt színésznő lehet, manöken, netán egy gimnázium tanára, ahol az összes kamaszfiú párás szemmel bámul utána az iskola folyosóján.
Ám ekkor befagyott az Adriai-tenger.
A borostás férfi a szépség fülébe suttogott valamit. Ami nem is valami volt, hanem egy nagyon szabatosan megfogalmazott szöveg. Eszerint a vádlottat a bíróság bűnösnek találta nagy mennyiségű kábítószerrel elkövetett kábítószer birtoklásának bűntettében, ezért őt hat év börtönre és hat év Magyarország területéről történő kiutasításra ítéli. Az ítélet jogerős, ellene fellebbezésnek nincs helye.
Szálltak a szavak a bírósági teremben, hol az egyik, hol a másik falon koccanva. A szépséges montenegrói nő a bíró kérdésére – „Megértette az ítéletét?” – dacosan (beletörődően?) bólintott. Miközben a széksorok között még visszhangzott az ítélet minden mondata, de még az ügyész vádbeszédének legfontosabb szavaira – a vádlott különös leleménnyel rejtette el a kokaint az autója kábítószer csempészésére kialakított rejtett zugaiban – pontosan emlékezett a hallgatóság, ő egy szóval sem tiltakozott. Mondván: nem én tettem, ártatlanságom még szépségemnél is nagyobb. Nem szólt a bűnéről semmit, csak halkan elköszönt. És a szemében kihunyt a csillag. Bilincs kattant, a fegyőrnő megcsörgette a vezetőláncot, jelezve, indulhat az ideiglenes tartózkodási helyre (szerbül zatvor, magyarul börtön), ami már nem is annyira ideiglenes.
És ahonnan hat évig (jó magaviselet esetén négy…) biztosan nem látja meg, hogyan farol ki, felszántva az Adria vizét, apró bárkák közül a sokemeletes luxushajó…
