Néhol „csak” az ablaküvegeket törte be az atombomba robbanását idéző légnyomás, másutt azonban repült a lakásban a szekrény és a ház előtt az autó is. Akadt helyszín, a kikötői kettős detonáció környéke, ahol a hatalmas acélkonstrukciók nemcsak összeroskadtak, hanem még meg is olvadtak.
Bejrút az 1975 és 1990 között dúlt libanoni polgárháborúban sem élt át ilyet, sem a számtalan pokolgépes terrormerényletkor, a héten (kedden) azonban igen. A Libanon gazdasági-kereskedelmi életében kulcsfontosságúnak számító kikötőben tűzijátékkészlet és egy raktár repült a levegőbe. Az utóbbiban bekövetkezett katasztrófa (veszélyesanyag-robbanás) okozta az igazi tragédiát, a legalább 145 ember halálát és ötezernél is több sebesülését. A kikötőt teljesen letarolta a robbanás, megsemmisítve az ott tárolt kenyérgabonát, valamint az egyéb élelmiszer- és gyógyszerkészleteket, továbbá sok-sok épületet, amelyekből távolabb is rengeteget megrongált. A földrengéshez hasonlatos pusztítás zaja egészen Ciprusig elhallatszott, vagyis jó kétszáz kilométerre.
A katasztrófa a lehető legrosszabbkor sújtotta a libanoni fővárost. Az állam ugyanis márciusban csődbe jutott, a bankrendszer összeomlott, a kormány pedig képtelen megbirkózni a gazdaságot fojtogató és folyamatosan mélyülő válsággal.
A 4,7 millió lakosú országban a lakosság fele már a létminimum alatt él, a középosztály lemorzsolódott, a munkanélküliek száma egyre riasztóbb, nemkülönben az egészségügyi rendszeré. A nemzeti valuta, a libanoni font is jócskán elértéktelenedett, miközben a boltokban naponta írják át az árcédulákat és azt találgatják, vajon mivel világítsanak, hűtsenek, mert az áramot a szolgáltató 14–16 órára kikapcsolja naponta, de előfordult már 22 órás szünet is. Az áldatlan állapotokat megelégelve százezrek távoztak külföldre.
Libanon a – 120 ezer ember halálát okozó – polgárháború (1975–1990) óta nem tapasztalt meg ilyen súlyos válságot. A kilátástalan helyzet ellen tavaly ősz óta tömegek tüntetnek országszerte. Hosszabb-rövidebb szünetekkel. Egyre nagyobb az elégedetlenség a politikai korrupció, az állandóan növekvő megélhetési költségek, a süllyedő életszínvonal és a kormány megszorító politikája miatt is. Az emberek már nem tűrik el, hogy a hatalmi elit sokkal inkább a saját meggazdagodásával törődik, mintsem az ország sorsának javításával.
A tiltakozások júniusban kiújultak, jóllehet a hatóságok az új típusú koronavírus-járvány miatt korlátozásokat vezettek be. A tüntetéseket a rendőrség és a nagy befolyással rendelkező Hezbollah síita szélsőséges politikai-katonai szervezet egységei közösen verik szét. (Az Irán támogatását élvező Hezbollah, amelyet az Egyesült Államok, Izrael és sok európai ország terrorszervezetnek tart, szinte egész Dél-Libanont uralja. A militáns szervezeten keresztül lényegében Irán és Izrael évek óta háborút vív egymás ellen.)
Libanon gondjait szaporítja az erőteljes politikai széttagoltság is, miként az is, hogy ismét a nagyhatalmak, sőt a regionális kiskirályok (jelen esetben Irán és Szaúd-Arábia) vetélkedésének, rivalizálásának az örvényébe került. Az utóbbi időben különösen Teherán és Rijád igyekszik minél jobban megerősíteni jelenlétét Libanonban is, amely így a regionális politika ütközőzónájává vált. A Közel-Kelet két meghatározó államaként Irán és Szaúd-Arábia minél előnyösebb pozíciót szeretne magának biztosítani a jelentős átalakulás előtt álló, robbanásveszélyes térségben.
A kulturális és vallási törésvonalak mentén megosztott Libanon közben megpróbál segíteni a területén tartózkodó csaknem 1,2–1,3 millió (!) szíriai és félmillió palesztin menekültnek is. Ez azonban egyre nagyobb gondot okoz neki, hiszen önmagáról is alig képes gondoskodni.
Csak a bejrúti robbanásban keletkezett károk elhárítására, és a letarolt terület újjáépítésére 3–5 milliárd dollárt kellene előteremtenie az államnak, ám a saját zsebében ennyit aligha talál. Az elszenvedett veszteségeket nem bírja egymaga kezelni. Külföldi kormányok ezért máris (humanitárius) segélyt, mentőcsapatokat, felszerelést, tábori kórházakat és egyéb támogatásokat küldenek. Közöttük olyanok is akadnak, amelyek korábban inkább a saját haszon érdekében avatkoztak be a régió életébe. Régi szerepüket most sajátos szeretetnyilvánítással árnyalnák.
A szükséges többmilliárdos nagyberuházásra azonban alighanem Kína vállalkozik majd elsőként. Ajánlatáért cserébe azonban valószínűleg jelentős gazdasági és politikai befolyást kér cserébe. Persze, miután lenyugodtak a kedélyek. Félő ugyanis, hogy a bejrúti robbanás kiélezi a legfontosabb vallási felekezetek (a szunniták, síiták, drúzok és a maronita keresztények) közötti viszályt.
Az ország több évtizedes, ámde eléggé ingatag felekezeti alapú politikai rendszerét valószínűleg nem roncsolta szét az óriási erejű detonáció, a gazdaságot azonban még mélyebb válságba taszította, ami akár a megosztott társadalom békéjét is felboríthatja.
