Az öreg összeszedte a szerszámokat a roskatag fészerből, és a kert hátsó feléhez ment. A kerítést a négy nappal ezelőtti vihar dűtötte ki, de fene se vette észre. Persze más volna, ha hátul lenne szomszéd, de a Bojsza néni háza már vagy harminc éve leégett az öregasszonnyal meg a vagyonával együtt. A tűzoltók hozták ki az ágyat, rajta a félig elszenesedett matrac, kandikáltak ki belőle az ezresek meg ötszázasok, állítólag még a piros kossuthos bankókból is volt benne, nem is kevés.
Na, szegény bolond, ezért aztán spórolhatott. Hétszámra csutkával fűtött a sparheltban, annyi holmiban vészelte át a telet, hogy mikor tavasszal kicsit könnyebb ruhát vett, alig ismerte fel. Nem volt örököse, a ház meg úgy maradt összeomolva, a természet meg visszafoglalta. Benőtte gyommal, szederrel, elvadult a szőlő, a gyümölcsfák ágai letörtek. Neki egyszer mondták, hogy miért nem nyújt be rá igényt. Az kellett volna még! A sajátját is utálta csinálni, még a teljesen igénytelen vadsóska is kipusztult. – Nincs magának szíve a kerthez – ezt mondta neki a postás, ő meg csak vonogatta a vállát. Mindig itt lakott, nem is akart elköltözni, pedig pocsék környék, rosszhírű, a lepusztult, kidőlt-bedőlt falú vályogházakban főleg olyanok húzták meg magukat, akik nem akartak szem előtt lenni. Neki jó volt itt. Korán árvaságra jutott, nem is érti, hogy maradt életben, meg a nyolc iskolát is kijárta, bukott ugyan egyszer-kétszer, de nem innen mentek a kölykök az egyetemre. Igaz, régen egy gyerek ökölvívó lett, olyan erős karokkal, mint a gőzkalapács, a balegyenesei kifektették az ellenfelet, de a rossz vér előjött belőle, és kiütötte a bírót, pont akkor, mikor tehetségkeresők voltak a szorító mellett. Aztán elzüllött, a villamos meg levágta az egyik lábát, valami otthonban halt meg, úgy beszélték. Neki szerencséje volt, beajánlotta a tanító úr a vasúthoz, szép szavakkal, hogy itt van ez a munkabíró gyerek, nem lop, tán ember lesz belőle. Így került a krampácsolókhoz. Ha nem lett volna az a kancsi, nagypofájú főnök, aki néha meglepte őket munka közben, nem is lett volna semmi baj. Mindig politizált, meg újságokat mutogatott, ő meg úgy hallgatta, mint a Megváltót. Nem csoda, hogy azon a megkergült őszön könnyen belevitte a bajba. Puskát nyomott a kezébe, ő meg nézegette-forgatta, míg végül egy rongyos ruhájú katona megmutatta, hogyan is kell lőni. Ő akkor töltötte be a tizenhatot, büszkén feszített, ha valaki kattintgatni kezdte a fotó masináját. A kis forradalmár, ez volt a címe a képnek, ott állt egy égő ház előtt. Azt mondták, tán még külföldön is megjelent, de ő sose látta. Nem tartott sokáig az egész, de arra elég volt, hogy utána négy évet lehúzzon a börtönben, és még örülhetett, hogy ennyivel megúszta. Senki sem látta, hogy emberre lőtt volna, a tankoktól meg úgy megijedt, hogy a szenes pincében vészelt át egy hetet. Amikor elvitték kihallgatni, csak nyekegett, nem ismerte ő a fejeseket. A katonaorvos meg valami olyasmit mondott, hogy együgyű proli gyerek, ne veszkődjenek már vele annyit. Azért nehéz évek jöttek, néha annyi embert zsúfoltak a zárkába, hogy nekidőlve a falnak tudott csak aludni. Amikor kijött, megvolt a kis viskója, de még a szúette széket is elvitte valaki, a félig letépett ajtót nyikorgatta a szél. Rendbe hozta, már ahogy a tehetségéből kitelt, a veteményessel is próbálkozott, de hiába. Asszonyt nem hozott maga mellé, mert aki tisztességes volt, nem kezdett sittessel, a kocsmamárik meg csak egy éjszakára kellettek. A vasúthoz szégyellt visszamenni, meg bizalmi munka az, neki meg nem adtak erkölcsit. Megélt valahogy, aztán vett egy lovat, azzal kezdett fuvarozni. Két év alatt már a másik paci is ott állt a fészerben, mert azt nevezte ki istállónak.
Elteltek úgy az évtizedek, hogy nem is figyelt a világ dolgaira. Néha megállt a kocsma előtt, kihoztak neki egy kisfröccsöt, hetente fizetett, nem volt italos ember, a dohányt se kedvelte. Főzött magára, csutakolta a lovakat, megreparálta a beszakadt tetőt.
Egyszer a hajdani tanító úr fia azt mondta neki, hogy kérjen kártérítést, mert hogy jogtalanul ült négy évet, meg politikai okok miatt, de ő nem akart ilyesmibe belemenni. Aztán mégis elintéződött valahogy. Lett egy kis pénze, aznap fizetett az ivóban mindenkinek egy kört, és nagy garral elmesélte, hogy berakta a lóvét a takarékba, jeligésre, nehogy már valakinek rossz gondolata támadjon. Kevesebbért is vertek itt már fejbe valakit, nem kell a sorsot kísérteni.
Akkor szerezhetett volna még egy lovat, de letett róla. A teherautók olcsóbban meg gyorsabban szállítottak. Aztán megdöglött a két ló. Ő meg elmúlt nyolcvan, bicegve megy a kert végébe, felállítja az ócska kerítést. Szájában tartja a szögeket, ahogy régen látta egy szakitól, ő mondta neki, hogy nem kell a múlton rágódni, az olyan, mint sót szórni az eleven sebbe. Kifakult nadrágján szorosabbra húzta az övet, és neki kezdett a munkának.
Addig kitartanak a lécek, amíg ő.
