2024. március 28., csütörtök

Merülő arcok

Francia sanzonest a televízióban. Élvezettel hallgatom a dalokat, a közeli meg a távolabbi múltba röpítenek vissza. Egy nagyon helyes magyar énekesnő előadásában csendülnek fel, természetesen francia nyelven. Menet közben többnyire az is kiderül, kik vitték sikerre annak idején ezeket a számokat. Charles Aznavour, Gilbert Bécaud, Yves Montand, vagy éppen Juliette Gréco, Mireille Mathieu, Édith Piaf. Tegnap még ünnepelt sztárok, gyanítom, ma egy népes korosztály nem is hallott róluk. A számaik azonban többnyire nekik is ismerősek. Lám, a dalok túlélik az előadóművészeket. Aztán a listán ott találom Maurice Chevalier nevét is. Ő bizony már valóban kihullott az emlékezetből. Az általa képviselt stílussal és megjelenéssel egyetemben: kifogástalanul vasalt öltöny, cinkosan félrecsapott szalmakalap, fess, egyenes tartás, elbűvölő mosoly. Ilyen idős urakat lehetett látni bő fél évszázaddal ezelőtt a dalmát nyaralóhelyeken, délutáni, kora esti sétáik alkalmával. Most mulatság tárgyát képeznék. A korosabb férfiak ma laza sportnadrágban, színes ingblúzban, napszemüveggel, borotválatlan arccal vegyülnek el a tömegben. Tehát Maurice Chevalier. A maga korában a francia dalműfaj leghíresebb alakja. Három évvel halála előtt, 1969-ben, nyolcvanévesen még önálló estjén tapsolhattak neki a nézők, a párizsi Lidóban. Életéről még annyit, hogy a húszas évek második felében néhány esztendőt Amerikában töltött, a kezdeti hangzatos sikerek után azonban a stúdiók inkább mellékszerepekben foglalkoztatták volna, erre megsértődve visszatért Párizsba. És ismét ő lett a kabarék meg a mulatók királya. Néhányak emlékezetében az is marad. Mindvégig.

Nem sokban különbözik mindettől a színészvilág. Előrebocsátom, mindig becsültem azokat a filmszínészeket, akik minimális eszköztárat alkalmaznak egy-egy személy megjelenítésekor. A szem játéka vagy egy arc izomrándítása – egyszóval semmiféle látványos, túlméretezett gesztushalmaz. A magyarok közül az idős Páger Antal volt ennek a nagymestere. A világszínpadon fellépők közül itt van mindjárt Jean Gabin. Apja kabarészínész volt, anyja kávéházi énekesnő. Nincs tehát abban semmi különös, hogy a fiú (1923-ban) a Folies Bergères zenés színház statisztája lesz, majd hírnevet a Moulin Rouge-ban szerez. És felfedezi őt a hangosfilm is. A nyomorultak című film főszerepében kedveltem meg, alakítása valóban felejthetetlen. Közben magánélete eléggé mozgalmas: három házasság, aztán kapcsolat Michèle Morgan és Marlene Dietrich színésznőkkel. Alakításaiért több fesztiválsikert könyvelhetett el, temetése pedig háborús hősnek kijáró katonai tiszteletadással történt. Majd itt a másik francia, a nők kedvence: a kamaszos küllemű Gérard Philipe. A pármai kolostor meg a Királylány a feleségem – ezekkel a filmekkel tűnt fel, hogy aztán a kor legismertebb rendezőivel dolgozzon együtt. 1959-ben hunyt el, mindössze harminchat évesen. (Sejtésem szerint valójában még mindig csillogó ígéretnek számított.) Volt tehát időszak, amikor egyeduralkodó a mozivásznon. Aztán lassan hozzászoktunk, hogy filmjeit csak a jeles ünnepnapokon vetíti a televízió (karácsonykor, szilveszterkor). Hasonló „jövő” vár a jóval fiatalabb Marcello Mastroiannira is. Amúgy tartok tőle, ha alakját szeretnénk gondolatban megidézni, félő, közös jelenetükben Anita Ekberg mindinkább elhomályosítja őt, amint Fellini Az édes élet című filmjében besétál a római Trevi-kút csobogó vizébe.

Végül még egy kedvenc: a kétszeres Oscar-díjas Spencer Tracy. Első szerepét 1922-ben kapta a Broadwayen, aztán a hangosfilm őt is átlendítette Hollywoodba, ahol öt éven belül huszonöt filmet készítenek el vele. Az igazán nagy filmjeit azonban a második világháború befejezése után forgatják. Legendás a negyed évszázados kapcsolata Katharine Hepburnnel. Az nem a nagyközönség előtt zajlott – a prűd, átlag amerikai nem nézte volna jó szemmel, ezáltal mind Tracy, mind Hepburn veszített volna népszerűségéből, filmjeiket tehát kevesebben tekintenék meg. E szigorú gazdasági logika révén viszonyuk lényegében hosszú időn át titokban maradt, utólag pedig minden pikantéria már érvényét veszíti – és érdektelen is. Ami a lényeges: évtizedekkel a halála után Tracyt még mindig az egyik legsokoldalúbb színészként tartják számon. Egy kis számmisztika: 1967-ben hunyt el – hatvanhét évesen. S ha a statisztika pontos, akkor összesen nyolcvanhat filmben lépett fel. Kuriózum: őt és Laurence Oliviert jelölték a legtöbbször (mindkettőjüket kilencszer) a legjobb férfi főszereplő Oscar-díjára.