2024. március 29., péntek

Mindannyian ettek és jól is laktak

„Abban az időben: Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utána indultak Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket. Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: „Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” Ők ezt felelték: „Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: „Hozzátok ide!”
Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket.” (Mt 14, 13–21)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A mai evangéliumban a csodálatos kenyérszaporítás története tárul elénk. Ez az esemény Isten végtelen gondviselő jóságát tükrözi számunkra, amelyet a mindennapjainkban is felfedezhetünk. Ahol Isten jelen van, ahol Istent befogadják, ott bőség és áldás árad. Isten gondviselése állandó és mindig kész arra, hogy megajándékozza az embert. Ha éppen nem érezzük ezt a gondviselést, az még nem jelenti azt, hogy az Úr elfordult tőlünk és, hogy nem akar segíteni nyomorúságunkon. Figyeljük meg az evangéliumban, hogy azok, akik igazán gyógyulni akartak bajaikból, fáradságot nem sajnálva, gyalog indultak el Jézus nyomába. Tehát itt van a mindennapi istenkeresésünk, amelybe bele kell fektetnünk a saját energiáinkat is. Hogy miért? Mert meg lesz a gyümölcse, mert Jézusban igazán bízhatunk, akinek rajtunk is megesik a szíve, hogy meggyógyítsa sebeinket. Jézus nem háborodott fel azon, hogy a tömeg utolérte Őt. Nem méltatlankodott, nem volt elutasító az emberekkel szemben, nem rohant, ahogyan mi tesszük ezt a mai világban észre sem véve a másikat, hanem egyszerűen csak jelen van, szeret és gyógyít. A gyógyítás egyben kapcsolatteremtés, ami átalakít, megment és ajándékoz. Ezt kellett megtanulniuk most az apostoloknak. A tanítványok ugyanis elküldték volna a tömeget: „Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak!” Mintha azt mondanák, hogy nem érünk rá most veletek foglalkozni, túl fáradtak vagyunk. De Jézus meglepő választ ad nekik: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” Ezzel nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a tömeget, hanem arra is, hogy szolgáljanak. Az igazi szolgálat akkor kezdődik, amikor másokért áldozatot kell hoznunk, amikor éppen már nehezünkre esik valamit megtenni, amikor éppen könnyebb lenne a saját kényelmünket választani. Ilyenkor kifogásokat találunk, ahogy az apostolok is kifogást kerestek ebben a számukra lehetetlennek tűnő szituációban, mégpedig azt, hogy ők maguk nem tudnak enni, adni a tömegnek. És akkor sokszor nekünk is csak ez a válaszunk Isten akaratára: „Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Azaz én túl kevés vagyok ehhez az egészhez, nem tudom megtenni amit, kérsz tőlem Istenem. Mégis így van ez jól, hogy meg vannak a korlátaink, hogy néha gyengék vagyunk és kilátástalanok, mert akkor kezdődik az Istenbe vetett bizalom próbája az életünkben. Azzal, hogy csak „csak öt kenyerünk és két halunk” van, Jézus arra tanít bennünket, hogy az a kicsi is, amink van az éppen elég ahhoz, hogy Ő működni tudjon az életünkben, hogy minket is használjon az Ő csodálatos tervében. Meghív bennünket a szolgálatra, a vele való együttműködésre, úgy ahogy az apostolokat is meghívta, arra hogy osztják szét a kenyereket az éhező népnek. Sokszor úgy áll a helyzet, hogy az ember körülményei és szegénysége miatt, csak nagyon keveset tud tenni testvéreiért, de Isten azt akarja, hogy ezt a keveset teljesen és egész szívvel tegyük meg, aztán Ő gondoskodik annak megszaporításáról. Az Istennel való együttműködésünk egyben felelősség is. Felelősség a saját üdvösségünkért, és egyben felelősség a felebarátom üdvösségéért is. Pont azzal a kicsi lépésemmel tudom őt az üdvösség útjára vezetni, amit nekem is bele kell adnom, a magam részét, a magam kis öt kenyerét és két halát. Elég egy jó szó, egy isteni üzenet, hogy a testvérem megvigasztalódjon vagy, hogy Isten útjára lépjen. Egy lelkigyakorlat alkalmával történt, hogy rögtön az első napon szóváltásba keveredtem az egyik keresztény testvéremmel. Ő nagyon fölényesen viselkedett velem szemben, amit nehéz volt elfogadnom. Meg is haragudtam rá és Istennek jól kipanaszkodtam magam az esti imádságomban. Miközben imádkoztam, tartottam egy kis csendet, hogy meghalljam az Úr vigasztaló hangját. Vártam, hogy Jézus igazat ad nekem ebben a vitában, de nem ez történt. Jézus azt kérte tőlem, hogy imádkozzam ezért a személyért, aki megbántott engem. Nehezen szántam rá magam, mert még haragudtam, de mégis elmondtam érte egy Miatyánkot. És ekkor történt a csoda. Az Úr egy igét helyezett a szívemre: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3, 20). Ezt az üzenetet kellett átadnom ennek a fölényeskedő testvéremnek. Harag már nem volt bennem, hanem inkább kíváncsiság, hogy mi fog történni. Másnap reggeli után találkoztunk és megbeszéltük a konfliktust. Elmondtam, hogy imádkoztam érte és azt is, hogy mit üzent számára az Úr. Teljesen meghatódott és láttam az arcán a kiengesztelődést. Egy kis lépés, annyi elég, amennyi van, hogy megvalósítsuk a Krisztushoz való tartozás közösségét! A többi az Isten dolga, aki mindig kész bőségesen ajándékozni azoknak, akik nyitottak a vele való közös munkára. Mert csak ezzel a nyitottsággal valósul meg, hogy mi is részesei lehetünk a megbocsátás, a Krisztusban való egység valamint a kenyér csodájának, és jóllakottá válunk, ha befogadjuk Jézust, az örök élet kenyerét.
Ámen.

(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)