2024. március 28., csütörtök

Eldurvult (tini)játszmák

A politikus (The Politican) sorozat recenzió

A politikai játékok és ármánykodások mindig aranybánya a televíziós sorozatok és a filmek számára is, amelyek tematikájuk miatt világszerte népszerűek, igaz ezek megtekintéséhez szükségeltetik annak az országnak a politikai rendszere és történelme némi ismerete, amelyben az adott széria cselekménye játszódik. A Kártyavár (House of Cards), Az elnök emberei (The West Wing), illetve az Igenis miniszter úr! (Yes Minister!), vagy éppen a Kijelölt túlélő (Designated Survivor) című sorozatok Magyarországon és Szerbiában is rendkívül népszerűnek számítottak. A politika sötéten örvénylő vizeire kalauzol el minket a Netflixen ezidáig két évadot megélt A politikus (The Politican) című sorozat is, amely hangnemével mégis eltér a fentiekben megnevezettektől. A Ryan Murphy sorozatguru tollából eredő és Gwyneth Paltrow által finanszírozott sorozatban ugyanis egy már gyermekkorában céltudatos tini politikában történő bukdácsolását majd pedig felemelkedését követhetjük végig, ugyanakkor a főhős, Payton Hobart ( Tony-díjas Ben Platt) kisgyermekként eldönti, hogy egyszer ő lesz az Egyesült Államok elnöke, s mindent elkövet, hogy célját elérje. Így a Fehér Házba jutás első létrafoka a St. Sebastian elit középiskola diákönkormányzati választásának a megnyerése. Aki akár csak a különböző tinikomédiákból, illetve sorozatokból ismeri a középiskolai politizálás amerikai formáját, tisztában van vele, hogy itt sem babra megy a játék, s a választáson indulóknak komolyan meg kell küzdeniük diáktársaik szavazatáért, s a választás megnyeréséért folyó harcban a jelölteknek nem elég limonádéval vagy éppen süteménnyel elnyerniük a szavazók tetszését, hanem ezen a szinten is kénytelenek piszkosabbnál piszkosabb trükköket bevetni a riválisaikkal szemben, a megvesztegetésüktől kezdve a magánéleti információkkal való visszaélésen keresztül egészen a karaktergyilkosságig. A sorozat persze ezzel a középiskolai választással is a modern demokráciák kétszínűségét leplezi le, és a politikai korrektséggel való visszaélést karikírozza ki. Az első évadban ennek a legékesebb példája amikor főhősünk úgy próbálja megszerezni diáktársai szimpátiáját, hogy egy rákkal küzdő lányt választ alelnöknek. Próbálkozása viszont csak ideig óráig lesz hatásos, mivel a lány is kellemetlen meglepetést tartogat a számára. Előre ugorva egy kicsit az időben a sorozat második évadban magasabb szinten, New York állam szenátori székének a megszerzéséért folytatódik főhősünk küzdelme. A bibi csupán az, hogy a továbbra is elszánt, viszont sokkal érettebb Payton Hobartnak és az előző évadban megismert politikai gurunak egy harminc éve töretlen sikert arató, közkedvelt politikus ellen kell felvennie a politikai küzdelmet. Természetesen ez az évad is hemzseg a különböző piszkos politikai szabotázs kísérletektől, szekrényben felejtett csontvázaktól és kiszivárogtatott kényes hálószobai titkoktól, de a (t)rend kedvéért központi szerepet kap a környezetszennyezés és a bolygónkat sújtó klímaváltozás, s ebből kifolyólag a ma már lassan kiöregedő, úgynevezett baby boom / boomer nemzedék és a fiatalok közötti generációs ellentétek illetve az Egyesült Államokban sem igazán letisztázott kisebbségi kérdések is, Az amerikai jogrendszer egyes, mai napig érvényes, de rendkívül röhejes rendelkezéseinek a karikírozásáról nem is beszélve. Azzal az apró különbséggel, hogy a középiskolai politizálás során nem egyszer dührohamot kapó Payton ebben a évadban sokkal kimértebb és szerethetőbb figura. A sorozat erőssége a kiváló alakítások mellett a vizualitása is, amelyben felismerhetőek Ryan Murphy egyedi stílusa, a színes, élénken vibráló képek, amelyek üde atmoszférát teremtenek. Mindazok, akik egy picit is jártasak a közéletben élvezettel fogják nézni a sorozatot és e sorok írójához hasonlóan tűkön ülve várja majd a politikai szatírasorozat harmadik évadát, amelyben Payton Hobart tovább építgeti politikusi karrierjét.