Hogyan lett kisebb forradalom az Európai Tanácsnak a költségvetésről és helyreállítási csomagról tartott értekezletéből? A nemrégiben tartott csúcsértekezletről megjelent megannyi hangzatos újságcím közül ez érdemel legtöbb figyelmet. Mert legjobban érzékelteti, hogy az értekezlettel meg a hozzája fűződő visszhanggal kapcsolatos történések két részre oszthatók. Egy nyilvánosság előtt lejátszódó színjátékra és a mögötte rejlő, az idézett címmel érzékeltetett forradalmi változásra.
A színjáték rendezője Angela Merkel német kancellár volt, aki az ebben a félévben elnöklő Németország vezetőjeként irányította a csúcsértekezletet. Aki néha már elveszítette a reményt, hogy sikerül megállapodni és így nyilatkozott: „Nem jósolható meg, hogy sikerül-e megállapodásra jutni.” Akivel kapcsolatban még kételyek is merültek fel, amelyeket a pozsonyi Új Szó így fogalmazott meg: „A német kormány ragaszkodik azokhoz a feltételekhez az EU eljárásaiban, amelyeket a magyar parlament elutasított.”
És a színjátéknak két előtérben álló szereplője volt. Egy kevésbé fontos: Mark Rutte holland miniszterelnök, aki a „fukarok” nevében mindig azt sokallta, amit az Unió gazdagabb tagjai fizetnek be a közösbe és minden áron biztosítani akarta, hogy az igénybe vett eszközöket „megfelelő módon használják fel”. A másik, a fontosabb szereplő Orbán Viktor volt, aki a történések központjában állt, néha már olyan negatív megnyilvánulásokat is kiváltva, mint amilyent a Der Spiegel tekintélyes német folyóirat címe így fogalmazott meg: „Ideje megmutatni Orbánéknak, hogy az EU nem egy pénzautomata”.
A színjáték utolsó felvonása Orbán kétségtelen diadalát hozta meg. A diadalt, amelyben a lengyelek is osztozni akartak és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök kijelentette: „A közép-európai országok közös hangja döntött.” De amely elvitathatatlanul Orbán rendkívül sikeres európai szereplését mutatta. Amit a magyarországi újságcímek és megállapítások érzékeltetni is akartak. Ahogyan a Magyar Hírlap írta: „Magyar sikerrel zárult a csúcsértekezlet, a kormánynak sikerült főüzenetét célba juttatni.” És ezt a sikert Európa is elismerte. A Der Spiegel, amelyről említettük korábban hogyan vélekedett, ezt írta: „Orbán Viktor valóban elérte azt a nagy győzelmet, amit a magyar sajtó ünnepel.”
Az már csak mellékes, hogy közben megmutatkozott a politika azon fonáksága, amelyről már máskor is szóltunk. A kormánypártiak részéről az olyan viselkedés, mintha örökös választási kampányban élnének és túllihegik a dolgokat. Már Orbán Viktor is kénytelen volt mérsékelni a nagy lelkesedést, kijelentve: „Magyarország számára még mindig nem méltányos a támogatások mértéke, de már nem megalázó a helyzet.”
Egy politikai elemző pedig a Magyar Hírlapnak megmagyarázta, hogy a kiharcolt 3 milliárd euró plusz csak azt jelenti, hogy kisebb százalékkal csökkentik az előző költségvetésben meghatározott összeget. És lapunknak a csúcsértekezlet után közölt hírmagyarázata már megállapította „a helyreállítási alap pénzeit is egy viszonylag szigorú feltételrendszer teljesítése után lehet csak használni”.
Még inkább a politika elferdülését jelzi a magyar ellenzék magatartása. Mert megszegték azt az ősi magyar szabályt, hogy én megverhetem a fiamat, de kiszedem a szomszéd szemét, ha bántani meri. Témánkra lefordítva azt jelenti, hogy ellenőrizheti, sőt bírálhatja a kormányt, de nem szabad a nemzeti érdek ellen fellépnie. Most pedig az ellenzék azt szorgalmazta, hogy Magyarország kevesebb pénzt kapjon.
Ennyit az előtérben álló és az európai sajtót elsősorban érdeklő színjátékról. A látványos események és azok visszhangja mögött azonban sokkal lényegesebb dolgok húzódnak meg. Olyan dolgok, amelyek alapján Emmanuel Macron francia elnök azt mondhatta: „ez a legfontosabb pillanat az euró megteremtése óta”. Charles Michel, az Európai Tanács elnöke pedig kijelenthette, hogy „Ez az egyezmény sorsforduló az Unió történelmében”.
Az történt ugyanis, hogy a fent vázolt színjátékkal elfogadott helyreállítási csomag két fontos lépést jelent az Unió tovább fejlődésében. Ha úgy akarjuk meghatározni: két fontos lépést az Európai Egyesült Államok felé. Az egyik lépés az, hogy az Unió először lépett fel úgy mint egy közösség és nem mint 27 független állam tömörülése. Kollektívként vették fel a 750 milliárd eurós kölcsönt, aminek elosztásáról a vita folyt.
A másik lépés pedig az, hogy szakítanak azzal a gyakorlattal, amely szerint a „huszonhét vétójogot” (amiből most unásig menően ízelítőt kaptak az Európai Tanács elhúzódó tanácskozásán) jelentő Európai Tanács – amelyben mindenkinek egyetértésre kell jutnia – továbbra is a legfelső szerv az Unióban. De a változás: a tanácsban nagy nehezen elfogadott megállapodást még jóvá kell hagynia az Európai Parlamentnek, ahol már nincs vétójog, hanem a döntést a többség hozza meg.
És itt jelentkezik az új veszély: a színjáték új fejezetet kap. Mert a jogállami követelményekkel kapcsolatban az a helyzet, hogy engedményként csak mellékessé tették, de ténylegesen továbbra is megkövetelik a jogállamiság tiszteletben tartását. (A „fukaroknak” ott tettek engedményt, meg megígérték az eszközök felhasználásának szigorú ellenőrzését és Ursula von der Leyden ki is jelentette: „mindazokat megbüntetjük, akik megsértik a jogállami normákat”.)
Most azonban a parlamentben új vita kezdődik, mert a segélycsomaggal kapcsolatban formálisan is megkövetelik ezt. David Sassoli, a parlament elnöke már tett is ilyen értelmű nyilatkozatot. Márpedig akkor a vita újra kezdődik.
