2021. április 19., hétfő

A magyar Balkán-kutatás története III.

A források jelentőségéről

A XX. századi magyar történetírás időszerű feladatait kijelölő és összefoglaló Gál István szerkesztésében 1942-ben megjelent Magyarország és a Balkán – A magyar tudomány feladatai Délkelet-Európában című kötet A magyar Balkán-kutatás múltja, jelene és jövő feladatai című fejezetben megszólaló történetírók közül többen szóvá tették a források összegyűjtésének és publikálásának fontosságát, jelentőségét. Kniezsa István, a budapesti és a kolozsvári egyetem szlavisztika tanára A magyar-délszláv kapcsolatok kutatása című írásában kiemelte: a könyvtárak és levéltárak mélyén eltemetett okleveleket, adóösszeírásokat, egyházi canonica visitatiokat, számadásokat, történeti munkákat, irodalmi műveket közkinccsé kell tenni, hogy minél szélesebb kutatótábor dolgozhasson a magyarság sorsát érintő számtalan kérdésen, amelyek ezen a területen fölmerülnek. Ezt a közép-európai jelentőségű feladatot – Eckhardt Sándor szavaival – Magyarország, mint a szomszéd népekre kisugárzó szellemi centrum végezheti el a leghitelesebben, a legkimerítőbb módon.

Tóth László a kolozsvári egyetem történelemtanára A magyar Balkán-kutatás keretei című hozzászólásában rámutatott: a forrásközlésnek Magyarországon tekintélyes múltja, hagyománya van. Thallóczy Lajos kezdeményezésére és az ő közreműködésével a Magyar Tudományos Akadémia megjelentette a Magyarország melléktartományainak oklevéltára című sorozat köteteit – közte a másodikként megjelent A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára (1198–1526) (1907) című gyűjteményt –, amelyek „befejezetlenségük ellenére is maradandó tudományos értékű forrásgyűjteményét alkotják a középkori Magyarország balkáni kapcsolatainak”. Trianon után Magyarország új feladatok előtt állott a tudomány terén, s világosan felismerte a magyar történettudományra váró új feladatokat gróf Klebelsberg Kunó is, aki a Magyar Történelmi Társulatnál kezdeményezte és szorgalmazta Magyarország újabbkori történetének forrásai című, nem kevésbé jelentős kiadványsorozat megjelentetését. Az 1924–1938 között oly szépen kiteljesedő sorozat részeként 1927–1928-ban látott napvilágot Miskolczy Gyula A horvát kérdés története és irományai a rendi állam korában című két kötetes monográfiája és okmánygyűjteménye is. Kardos Tibor a pécsi és a pesti egyetem tanára A magyar renaissance-kutatások s a délszláv tanulmányok című írásában is hangsúlyozta: a feladatok számbavételekor mindenek előtt hozzáférhetővé kellene tenni „a magas színvonalú déli szláv tudomány újabb, magyar szempontból értékes eredményeit, vagyis folytatni Margalits Ede nagy értékű munkáját, a Délszláv Történeti Repertóriumot, de sokkal bővebb magyar kivonatokkal”.

Gunda Béla, a szegedi egyetem magyar néprajz-szakos tanára a Magyar-délszláv néprajzi kutatások című összefoglalójában kifejtette: „A magyar néprajzi Balkán-kutatás legégetőbb hiányát – szerb, horvát, szlovén szempontból – abban látom, hogy nem ismerjük az idevonatkozó irodalom legújabb eredményeit, problémáit, pedig ezek igen sokszor a magyar népi műveltséget is érintik. A délszláv eredmények ismerete nélkül magyar Balkán-kutatásról beszélni meddő dolog. Ma még ott tartunk, hogy igen fontos délszláv néprajzi munkák Magyarországon egyetlenegy könyvtárban sincsenek meg, s bizonyára nem lappanganak a magánosok könyvei között sem. […] A magyarországi szerb, horvát és szlovén nemzetiségek népi műveltségének kutatását tervszerűen kellene végezni, de természetesen a horvátországi magyar népcsoportokét is.”

Horváth Endre, a Pázmány Péter Tudományegyetem újgörög nyelv és irodalom tanára Magyar–görög kapcsolatok az újkorban című írásában megfogalmazta: a magyarországi görög telepesek, akik a XVI., XVII., de különösen a XVIII. században politikai kényszerek miatt elsősorban Macedóniából nagy számban vándoroltak hozzánk, figyelemre méltó irodalmat hagytak maguk után, irataikat, könyveiket, történeti forrásaikat végre össze kellene gyűjteni. „A magyarországi görög szellemi élet nyomtatott és egyéb emlékei ugyanis – emelte ki a szerző – nem csupán a görögség törhetetlen életerejéről tanúskodnak, hanem a szerb, román és egyéb példák mellett újabb bizonyítékokat szolgáltatnak ahhoz a történelmi tényhez is, hogy hazánk földjén a nemzetiségek sajátos kultúrájukat szabadon fejleszthették.”

Legalább ilyen mértékben forrásokat igénylő kérdés a magyar–balkáni egyháztörténeti kapcsolatok és kölcsönhatások történetének kidolgozása is, emelte ki A magyar Balkán-kutatás egyháztörténeti feladatai című programjában Juhász István, erdélyi református lelkész, hangsúlyozva: „A magyarság és a Balkán közötti határvonal elsősorban egyházi határ. Az elválasztó vonalon innen és túl nemcsak két különböző kultúra, ellentétes politikai törekvések, hanem a nyugati kereszténység és a keleti egyház állanak szemben egymással.” A magyarság számára fontos a balkáni keleti egyházak történetének, sajátosságainak megismerése, hiszen „csak ezen a kérdéskörön át juthatunk el annak a sajátos és titokzatos világnak a megismeréséhez, amit a nyugati ember számára a Balkán jelent. Nemcsak idegenek állítják, hanem maguk a keleti egyház történészei is vallják, hogy történetükben a nép és az egyház egyet jelentettek és jelentenek. A nép, a nemzet és egyház egysége azonban a Balkán népeinél és egyházainál valami egészen mást jelent, mint a római katholicizmus, vagy a protestantizmus etikai nemzetnevelő szolgálata.” Makkai László az Erdélyi Tudományos Intézet munkatársa A magyar Balkán-kutatás szervezési kérdése című hozzászólásában arra hívta föl a figyelmet: „tudatára kell ébrednünk történelmünk eléggé nem hangsúlyozható nagy tanításának: a Duna-táj kis népeinek története szerves alkotórésze a magyar történelemnek. A magyar kultúra mindenkor nyugati volt, és nyugat felé fordította arcát, de gyökere, a magyar népi műveltség inkább a szomszédos kis népekével mutat rokonságot.” Mennyi szép feladat, mennyi lelkes elkötelezettség, hány és hány ígéretes feladatvállalás fogalmazódott meg az 1942-ben történt számvetés során! A rákövetkező kommunizmus okozta fél évszázadnyi agyhalál gyógyulása után, minden cél és feladat ma is időszerűnek tűnik. Csak szembe kellene nézni a kihívásokkal!