Emőke már három éve pontosan tudja, hol szeretné folytatni a tanulmányait: a topolyai Mezőgazdasági Középiskola állat-egészségügyi technikus szakán. Hatodikos korában jártuk végig először a temerini iskolában megszervezett pályaválasztási napon felsorakozó vajdasági középiskolákat. Már akkor kiderült, hogy a tangazdasággal felszerelt, magyar nyelven is oktató iskola nyerte el a leányzó tetszését.
Az idén mind sűrűbben szóba került a családi asztalnál, hogy ha minden a terv szerint alakul, akkor szeptembertől Emőke már nem itthon fogyasztja el a hétköznapi ebédeket. A beszélgetésekkel egyrészt mi szülők próbáltunk belenyugodni az élet rendjébe, másrészt viszont Dávidot is fokozatosan szerettük volna felkészíteni a változásra. A fiunk pedig rendszerint aggodalmas tekintettel érdeklődött nővére jövője iránt.
– Hol fog Emőke majd aludni?
– Az iskola mellett van egy kollégium is, ahol azok a gyerekek laknak, akik nem tudnak mindennap utazni. Ott alszik majd Emőke – igyekeztem megnyugtatni öcsit.
– Ott enni is kap?
– Igen, a kollégiumnak van konyhája, reggelit, ebédet és vacsorát is készítenek majd Emőkének – csillapította a kisgyermek aggályait a férjem.
– És ez az iskola azért is különleges, mert mellette van egy hely, ahol nagyon sokféle állat él – tette hozzá Emőke a számára leglényegesebb jellemzőt.
– Nohát, akkor ez pont olyan, mint Harry Potter iskolája! – vágta rá Dávid. – Varázslatos hely lehet az a kollégium! Jó helyen lesz a nena...
Ettől kezdve álomként lebegett felettünk „a topolyai Roxfort” képe. Dávid hatalmas tornyú várba rajzolta bele az éppen tanuló nővérét, Emőkével pedig havi rendszerességgel átböngésztük az iskola honlapját. Ő a tangazdaság képeit pásztázta, én pedig az új információkat követtem…
Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor a lányom először látta a jövendőbeli iskoláját. Egy ügyintézős útról tartottunk éppen hazafelé, és eldöntöttük, hogy teszünk egy kis kitérőt: megnézzük, hol fogja Emőke eltölteni az elkövetkező négy évet.
A topolyai várostáblát elhagyva egy sűrű erdőbe vezetett utunk. Ez már elég volt ahhoz, hogy Dávid a filmbéli Tiltott Rengetegben érezze magát. A fák takarásából lassanként előbújt az iskola ósdi ajtaja is, felette a névtáblával. Az autóból kilépve minden szempár a régi, ám mégis otthonias hangulatot árasztó épületre szegeződött. Vagyis inkább majdnem minden tekintet, hisz az enyém a lányomat figyelte. Álmodozva, szinte megbabonázva nézte a kopott falakat, amelyek mögött álmai megvalósulását sejthette. Egy pillanatig szótlanul álltunk mindannyian, majd Emőke törte meg a meghitt csendet: az én iskolám… – suttogta bele a világba.
Megkönnyebbült, ám mégis súlyos sóhaj szakadt fel a lelkem mélyéről. Határtalanul örültem, hogy máris sajátjának érzi azt a helyet, amely felkészíti a nagybetűs életre. Ugyanakkor azonban fájdalmas felismerés hasított belém: nemsokára kirepül az otthonunk védelméből a mi „kicsi” lányunk…
Érzelmek viharában kísértem át az iskola ajtaján. A feszültség akkor oldódott fel a levegőben, amikor megpillantottuk az előtérben elhelyezett régi, háromkerekű traktort. A zöld gépóriás vidám kuncogásra késztetett mindkettőnket, és a titkárnőhöz már felszabadult hangulatban léptünk be. A kedves néni minden kérdésünkre türelmesen válaszolt, és olyan lelkesedéssel mesélt az iskoláról, amely még a legérdektelenebbeket is magával ragadta volna. Hát még az én lányomat… Már rég csak mondatfoszlányokat hallottam a bagolyról, aki a tangazdaság kedvence, a rókáról, aki csatlakozott a háziállatok hadához, és az aranyos kis malackákról, akiket az állat-egészségügyi technikusok segítettek világra… A gondolataim másfele szárnyaltak: nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ettől kezdve minden más lesz... Saját lábára áll a csemetém.
Kifelé menet úgy tűnt, mintha a föld felett lebegve lépegetne a lányom. Elragadó boldogsága gyógyírként hatott háborgó lelkemre. Az iskola előtt levő gondozott kertből pedig már futott is felénk az ujjongó Dávid.
– Láttad anya? Ott van egy nagy tó! Apa mondta, hogy sok-sok hal úszik benne, és még fürödni is lehet!
Nézzük hát meg azt a varázslatos nagy tavat. A sétányon bandukolva mindannyiunkat letaglózott a látvány. Vadas, ám mégis rendezett parton lépdeltünk, miközben a mellettünk húzódó hatalmas zöld területen tornászok edzettek, kisgyermekes családok pihentek, és házi kedvencek szaladgáltak. A víz tükrén megtörő napsugarak csak sejtették a tó határait. A túlsó part nádrengetegét pedig takaros kis mólók szaggatták meg. Bár én is ilyen helyen tanulhattam volna! – mondtam félhangosan. Gyönyörű! – nyugtázta Roli is. Egymásra pillantottunk: tekinteteinkben a megnyugvás találkozott.
– Hol van az a hogyishívják, ahol Emőke lakni fog? – szakította félbe a meghitt pillanatot Dávid.
– Kollégiumnak hívják – okította öccsét a leányzó.
– Az iskola mögött kellene lennie – válaszolt Roli.
– Megnézzük azt is…
Újra elhaladtunk az iskola mellett. Egy kis emelkedőn felkaptatva, alig pár száz méternyire felfedeztük a tangazdaságot is, majd egy kicsit odébb elénk tárult a nemrégiben felépített, kétemeletes kollégium is. Vártam, hogy majd méltatlankodik a fiam, amiért a korszerű épületen nincsenek tornyok és várkapuk… És mégsem. Érdekes, de ahogyan a régi iskola kopott falai sem zavarták a gyerekeket, úgy az új épület csillogását is rajongva fogadták. A topolyai Roxfort továbbra is varázslatos hely maradt számukra.
Az álom pedig azóta valósággá vált: büszkén mondhatom, hogy Emőke a legnehezebb megpróbáltatások idején a sarkára állt, és dacolva a járványhelyzet lehetetlen körülményeivel olyan eredményt ért el, amellyel bármely vajdasági középiskolában versenybe szállhatott. Az iratkozáson már magabiztosan haladt a tanterem felé, amelynek kitárt ajtaján az I.4 felirat várta a reményekkel teli diákokat. És pár percen belül már hivatalosan is megerősítették álmai megvalósulását: Tóth Emőke a közép-bácskai „varázsiskola” diákja lett.
