Annak ellenére, hogy Újvidéken a változások már 1918 novemberében elkezdődtek, az igazi gyökeres változásokra a trianoni békeszerződés aláírását követő időszakban került csak sor.
A városba érkező új hivatalnokok, azok, akik az SZHSZ Királyság keretein belül szláv eredetű lakosokként a régi, monarchiabeli hivatalnoki kart váltották fel, különös előjogokat élveztek. Újvidék az új állam 33 kerülete közül Bácska székhelye és járási központ lett. Ezeknek az új ideköltözötteknek, akiknek többsége Szerbia területéről, de esetenként máshonnan is ide költözött, nemcsak a megélhetésük volt biztosítva, hanem lakásgondjaikat is a városnak kellett megoldania. Ezért volt az, hogy még 1922-ben is mintegy 600 lakás hiányzott. Ezen talán az újvidékiek nem is annyira izgultak, hiszen az igazi bevezetőt a nyárba a király esküvője és a körülötte zajló események jelentették. Újvidéken is szerveztek „nyilvános ünnepséget”. Az ünnepségek szervezésében a Péterváradon székelő katonai alakulatok is részt vettek. A város fő utcáit már az esküvőt megelőző estén lezárták, ezt követően volt a lovas bandériumok és lampionos menetek felvonulása, majd „monster” hangversenyt tartottak Mattacsics Lőrinc (Lovro Matačić) operaigazgató vezetésével. A mai Ifjú párok terén az egyesült cigányzenekarok adtak hangversenyt, a Duna utcán az egyesült tamburazenekarok játszottak, a városháza tornyán 16 harsonás „adott herold zenét”. A hangversenyek éjjel 1 óráig tartottak. A püspöki palota előtti szabad színpadon a Szerb Nemzeti Színház művészei, a műkedvelő, amatőr- és kabarészínészek játszottak, majd éjfélkor tűzijáték volt. Ezzel egy időben konfetti-, szerpentin- és virágcsatát szerveztek. A lezárt utcákban lévő díszsátrakban süteményeket, pezsgőt, likőröket és virágot árusítottak. A levegőben az újvidéki repülőosztag összes aeroplánja keringett, a Péterváradi várból pedig fényszórókkal világították meg a várost.
Másnap ismét felvonulás volt, majd sportnapot tartottak, este fél hatkor pedig a Lövölde kertjében népünnepélyre került sor. Volt ott szépségverseny, amerikai árverés, állatsereglet és „novisadi tréfás múzeum” is. A Nemzeti Színházban ünnepi díszelőadást tartottak, melyen a „hölgyek nemzeti viseletben, vagy estélyi ruhában, az urak feketében jelentek meg”. A királyi nász pazar megünneplése azonban nem tudta elfeledtetni azt, hogy Újvidéken az élet megváltozott, ami észrevehető is volt.
Milyen jellegűek voltak a változások, és milyen irányban fejlődött a város 1922-ben, csak egy ritka hangvételű újságcikkből lehetett következtetni. Arról a városról szólt a cikk írója „amely szürkeségével, maláriás levegőjével és tüdőt emésztő porával, naponta körülölel bennünket”. Azt is leszögezi, hogy a bajokat fel lehet sorolni, de „segíteni nem lehet rajta”. Annyi a hibája, annyi kivetnivalót vett észre a városon, hogy szinte nem is lehetett ráismerni „a mi kedves Duna-parti városunkra”. „Az utcán szétterülő szenny és piszok, a portölcsérek, elzárják a kilátást”...„Pedig milyen könnyen vissza lehetne varázsolni „a tisztaságot, a rendet, Európát”– álmodozott az újságíró. De mi volt az, ami Újvidéket ilyen helyzetbe hozta? A „száguldó autók után felkavart por és bacillusok milliárdjai alatt hápogó tüdő, mintha Ázsia valamely kényurának székhelyén élveznénk a természet zabolátlan jókedvét”– írta meg a más életvitelhez szokott polgárok hangulatát a cikkíró. „Ha idegen betéved közénk, nem tudja megmondani, mi a különbség Novisad és Gyevgyeli (Đevđelija) között. Ugyanaz a kép itt, mint ott. Semmi különbség a Vojvodina központja és Macedónia valamely helye között. Pedig minden megvan ahhoz, hogy városunk minden tekintetben, az első kultúrközpontok között foglaljon helyet. Természetadta kincsei, szerencsés fekvése arra predesztinálta, hogy az ország egyik legelső városa legyen”. Az oknak, ami miatt Újvidék mégsem az volt, ami lehetett volna, pedig azt tartották, hogy a város sorsát intéző közgyűlési teremben „többször nem a köz érdekeit” tartották szem előtt. „Kicsinyes szempontok, teljesen mellékes tekintetek, gyakran személyes ambíciók fojtották bele a lelket a városba.” Ami akkor is igazán hiányzott, az egy „jól átgondolt városfejlesztési terv és azon célhoz vezető eszközök helyes megválasztásának a hiánya” volt. Az kellett volna, hogy kitöltse a „lokálpolitikai program kereteit”. A cikk záradékának aktualitása azonban majd egy évszázad elmúltával is tanulságos: „Mindaddig, amíg ez meg nem történik, szomorú kilátások nyílnak a város számára...”
