2021. május 17., hétfő

Cérna póráz

Szávai Géza: Antigoné, a kutya

A kutya hálás irodalmi és filmszereplő. Korosztályomhoz Fekete István velem egykorú regénye, a Bogáncs áll legközelebb, de láttam filmet Lassie-vel a főszerepben, a legendás Rin Tin Tint azonban csak a nálam idősebbek emlékezéseiből és képregényből ismerem. Ezzel a fölsorolással ki is merítettem kutyás olvasmányélményeim ismertetését. Pedig dömping van kutyás regényekből, de eleve kerülöm őket, mert olyanok, mint a színpadon megjelenő puska, amely előbb-utóbb el is sül. Vagyis, ha kutya, vagy gyerek jelenik meg egy irodalmi műben vagy filmben, azzal előbb-utóbb valami baj, leginkább katasztrófa történik. Zaklatott életemben nekem ilyen élményekre nincsen szükségem.

Szávai Géza könyvét két okból olvastam el. Sejtettem, hogy nem olyan lesz, mint az interneten kínált ifjúsági kutyás történetek, annál a szerző jóval megkeseredettebb, valami olyat vártam, mint például Tóth Erzsébet macskája, aki Pasolinit olvas. Ráadásul biztos voltam benne, hogy az emberi megkeseredés humorban oldódik fel, miként korábbi műveiben is. A másik pedig, hogy Szávainak olyan mesélőkéje van, hogy egyetlen motívum kibontása során akár egy egész évszázadot bebarangol. Általában azt az évszázadot, amely a ma élő olvasók számára nem volt különösebben élvezetes élmény: a XX. századot.

Pont Kiadó, Budapest, 2020, 160 oldal

Nem csalódtam, azt kaptam, amit vártam. A könyv nem Antigonéról, a kutyáról szól, hanem Totyáról, aki ugyancsak kutya. Élt három évet, szűzen veszítette életét, ráadásul egy erőszakszervezet vélt tagjaként. A vele azonos (emberi) korú férfiak ritkán vonultak be szűzen a seregbe, ha másként nem, a hosszú távollét fenyegetésével kizsaroltak egy szánakozó, vigasztaló ölelést. Csakhogy Totya lánykutya volt, és a kíméletlen, érzéketlen, csupán a saját vonzerejével törődő, kérkedő gazdasszonya a saját erkölcse helyett a kutyáéra vigyázott. A férje ezért is nem csinált neki, mármint a feleségének gyereket, mert tudta, a baba csupán tárgy lenne számára, amivel nőiességét és meghalványult csáberejét bizonygatná környezete előtt.

A férjet erre a megérzésre fölkészítette az élet. A Szovjetunióban tanult, hogy Magyarországon az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) századosa legyen, és közben pszichológiai doktorátust szerezzen. Amikor különváltak, a kutya a férfit választotta, nem is sejtvén, hogy a százados pszichológiai eszközeivel nyomozótársat nevel belőle. Olyanokká váltak, mint akiket láthatatlan cérnapóráz fűz egymáshoz, mindketten elképesztően jó megfigyelők voltak, Totya egyszerre akár három dolgon is rajta tartotta a szemét. Beszélni még nem volt alkalma megtanulni, de valamiféle telepatikus kapcsolat révén folyamatos összeköttetésben állt gazdijával. Nevét nem tőle kapta, hanem a százados később nyugatra költözött felesége húgának fiától, aki kétévesen találkozott a négy hónapos állattal, és a kutyát totyának ejtette.

Ezekhez a szereplőkhöz (százados, a felesége, annak húga, a névadó gyermek) jön még egy sofőrködő kiskatona, akit Totya szüzességének erőltetése fölháborít, függelemsértésre is hajlandó lenne, később emigrál, a tablóvá szélesedő képbe beúszik Kotczka báró alakja, akinek feleségét és öt fiúgyermekét a báró távollétében kitelepítenek egy kőbánya közelébe. Sztálin elvtárs halálától egészen 2020 januárjának végéig burjánzik a majdnem családtörténet.

Totya története nem ível idáig, hiszen ő az 1956-os forradalom kitörését se élte meg, ugyanis a beszédes vezetéknevű Kotczka Lajoska, a legifjabb bárói sarj előbb majdnem szívrohamot kap, amikor a hatósági kutya lehugyozza a család kitelepítésekor is magával cipelt szőnyeget, sőt, a százados is levizeli, és Lajoskát is erre buzdítja. Ekkor sül el a színpadi kockakő – Lajoska egyet fölmarkolva agyonveri Totyát, aki csak képtelen volt visszatartania a vizeletét. Lajoska tudta, hogy a kutya és gazdija mocskát édesanyjának kell föltakarítania, ez a tudat pedig fölülírta minden félelmét, rá se hederített az ÁVH jelentette fenyegetésre.

Az Antigoné, a kutya egy másik történet. Az előző, a XX. század közép-európai, magyar sorstörténeteket novellákkal fejeli meg benne a szerző. Egyik szövege jobb a másiknál. Most gondolkodom fölötte, Szávai Géza, a történetszövés nagymestere a rövid prózaműfajokban is remekel, még ha szerzőiségét más, Herbert Quian nyakába varrja.

Ezzel a könyvével vélhetően egy új regénysorozatot indított el, aminek Állatok, nők, gyerekek lesz a gyűjtőcíme.