2024. március 29., péntek

A halott mozaik háza

(Dávid Csilla illusztrációja)

(Dávid Csilla illusztrációja)

De hát ez ocsmány! És erre mondtad, hogy kedves? Hogy ide kötnek a legkedvesebb emlékeid? – szomorítanak fiam szavai. És bár látom, hogy a kaputól a lépcsőházig vezető folyosó faláról darabokban hullik a salétromtól mart vakolat, elmosolyodom, mintha olvashatnám az ötven éve felkarcolt üzenet betűit: Szeretlek Zsuzsi. 

– Én inkább be sem megyek – mondja a fiam, de mégiscsak ott lépdel a nyomomban, felfedezni a házat, ahol gyerekkorában az apja lakott. Külvárosi bérház, ne várj tőle sokat. Motyogásom szégyenlős mentegetőzés. Majd elérjük a csapóajtót, amin át az udvarra lehet kijutni, és amit azóta sem festettek le újra. Ezért aztán remény él bennem: fél évszázada őrzi ujjnyomomat, de még azt a harsány nevetést is, amivel felvertük a ház csendjét, mikor fogócskázás közben csapódott mögöttünk az ajtó. És az emeletről jött a kiáltás: csöndesebben, bitang kölkök, még majd ezek fogják nekem kikeresni a nyugdíjamat, na, szépen vagyunk! És az udvarra vezető lépcsőn is ott még a lábnyomom, lépdelek tovább, hogy aztán a földszint mélységéből mutassak fel a függőfolyosókra, az onnan nyíló ajtókra, még arra is, ami emeletenként szolgált közös budiként. 

– Ez szörnyű – rázkódik meg a fiam hangja. Igen, ez most szörnyű, mint ahogy az udvari fáskamrákból is tenyeret sanyargató, könnyet fakasztó volt a szenesvödör felcipelése, a vödöré, ami még nevetett is kínunkon, ha ránk szakadt a tél. De örömünkre térdig ért a hó, és mi lihegve-kacagva gázoltunk benne a porolóig, amiről jégcsapok nőttek. Megvívtuk harcunkat a legnagyobbért, amit a győztes kerekre nyílt szemmel, kipirult arccal szopogatott egészen addig, míg udvarra dőlt az este, és hallottuk az anyák egyre ingerültebben hívó szavát. – Hurrá! – rohantunk vacsorázni, ami a földszinten zsíros kenyér volt leginkább, az elsőn, már jutott rá felvágott is, a másodikon meg a gyári menzáról hozott ebéd maradékát kanalaztuk. De másnapra rántott csirkévé nemesült mindez beszélgetésünkben. Másnapra, ami elhozta nekünk a vasárnap békés csöndjét, a hosszúra nyújtott alvás örömét, a kályha mellett kötögető anyám szavait, aki arról beszélt, neki a tél a kedvenc évszaka. Ezt nem is csodáltam, hiszen egész nyáron, amit ő csak szezonnak hívott, napi tizenkét órában dolgozott a konzervgyárban. Hol paradicsomot, hol barackot válogatva izzadt a homloka, és ha nem öltözik fel, akkor sem látta volna senki meztelennek, mert olyan vastag kabátot varrt rá a fáradtság.

– Itt is laktak? – bökött fiam az udvari lakások felé. Én meg csak bólintottam, és az egyik ablakot néztem, ahonnan mindig krumplileves illata szállt ki az udvarra. Meg néha káromkodás hangja is, ami elől menekülve már zúdult ki az udvarra a három gyerek a szoba-konyhás-spájzos lakás ajtaján, azt kiabálva, menjünk játszani, rendezzünk futóversenyt. Vagy nézzük Joó Marcsi táncát, aki megkapta a hónapok óta könyörgött új blúzt, és arról énekelt, nem kell nekünk Róma, meg szökőkút, itt is édes az élet. Ami persze nem volt édes, az öreg Dömötör szerint, aki leginkább részegen támolygott haza a Nejlon kocsmából, élet se volt. 

De a házban lakók efféle gajdolással mit sem törődtek Szeged Rókusán.

– Palacsintát sütött Gyöngyi lányom, ugye megkínálhatlak, Ilonka? – harsant a másodikon Marika néni hangja. Közben Feri bácsi, hóna alatt egy üveg kövidinkával, indult lakásunk felé, ahol aznap este a magyar-brazilt nézték apámmal, fekete-fehérben a mákos arcú Tisza tévé képernyőjén. 

– Hoppá, három-egyre nyertünk! Isten vagy Flóri, újra lesz aranycsapatunk! – ordították tucatnyian két órával később. Emeletiek együtt táncoltak a földszintiekkel, az udvari lakásokból kitódulókkal. Világbajnokok leszünk, mi más? – kiabálták, és tárva-nyitva hagyva minden ajtót az egész ház kirohant az utcára. Ott éppen leállt a villamos, a vezetője meg a sínt puszilgatta, azt állítva, igenis, vannak még csodák. És együtt röhögött velünk, amikor észrevette, hogy a nagy csókolgatásban szétrepedt fenekén a fényesre koptatott egyenruha nadrágja.  

– Igen, ott is laktak, az udvari lakásokban, szemben a fáskamrákkal. A mosókonyhában meg telente disznót vágtunk. Már, akinek jutott rá pénz…  – motyogtam. – De mi most a másodikra megyünk, hogy megnézd, milyen lakásban is éltem – nyomultam előre. Fülemben egyszerre ezernyi, régen volt beszélgetés hangja csengett. A földszintről emeletre kiabált őrnagy Pista elvtárs rendőrvicce, akit az épülő szocializmus rendőri szolgálatáért alagsori, de kétszobásnak mondott otthonnal jutalmazott a néphatalom, éppen úgy elfért ebben, mint Berci postás harsogása: eeeemberek, levelük jött. És elfért Erzsike néni örömködése is: felvették a lányom a gimnáziumba, érettségizett gyerekem lesz, az első a családban, de az is lehet, hogy egyszer majd diplomás. 

Mi meg rohantunk Edithez, hogy cuppanós puszit nyomjunk a már majdnem igazi gimnazista arcára. Közben kinyílt minden ajtó. Volt, aki tapsolt, más meg azt kiabálta: no, erre inni kell, szomszéd. És a férfiak öt perc múlva már koccintották is a poharakat, mi mást kívánva, mint hogy még sok gyerek induljon innen gimnáziumba. És persze ez se lenne baj, ha egyszer megjavítanák a szétrozsdásodott ereszcsatornát, no, meg nem kéne végig ballagni a gangon a budiig annak, aki könnyíteni szeretne magán. 

– Hát maguk meg mit akarnak? – nyílik résnyire az ajtó a második emelet háromban.

– Szeretném megmutatni a fiamnak azt a lakást, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Persze, ha lenne olyan kedves, és beengedne – mosolygok az idős asszonyra, akinek, kérésem hallatán, arcára rajzolt még két ráncot a gyanakvás.

– Bejönni? Ide? Hát mégis mit képzel? Ez magánlakás. Az enyém! Ha nem takarodnak azonnal, rendőrt hívok – csap arcon az asszony hörgős-haragos dühe. 

Majd kétszer fordul a kulcs a zárban. Fél perc múlva együtt nézzük a lépcsőfordulóban az 1905-ben lerakott mozaikot. Fiam azt mondja, na, ez legalább szép. Pedig ő is látja, hogy a mozaik halott, darabokra törte már a mintáit ki tudja hány ezer cipő, csizma, munkásbakancs talpa.