Hosszú évekig kedd délelőttönként érkezett a Pacséron feladott kék boríték napilapunk topolyai–kishegyesi szerkesztőségébe.
Imrics István minden héten legalább három hírt küldött. Kézzel írt sorai vasárnap délutánonként születtek. A nyugdíjas férfi tudósított mindenről, ami körülöttünk történik, az utóbbi években leginkább Pacsér, Bácskossuthfalva és Bajsa területén. Az idén a rendkívüli állapot feloldása után ismét hozta a postás a levelét, de néhány hete már hiába vártuk a kék borítékot. Az örökifjú, vidám természetű, optimista tudósítónk végleg megpihent.
Egy tíz éve készült interjú részleteivel emlékezünk rá.
„– 1948-ban a Magyar Szó szerkesztősége Szabadkán, a Minerva nyomda épületében két kis irodában volt, az oldalt Brindza Károly szerkesztette. Miután befejeztem a tanítóképzőt, sokat jártam a Népkörbe, és ott ismertem meg őt. A Népkörben találkoztam Dévavári Zoltánnal is, aki éppúgy 1928. október 22-én született, mint én, és az úgynevezett aranygeneráció tagjai voltunk, mint Gellér Tibi, Szegedi Jenő, Vukovics Géza... Bekapcsolódtam a Népkör munkájába, a könyvtárbizottság elnökeként írókkal, újságírókkal mindig találkoztam. Emlékszem, Németh István Lévai Endrével milyen sokat tárgyalt. Irodalmi estet tartott Thurzó Lajos is, aki akkor szerkesztője volt a Magyar Szónak. Én a Népkör programjairól, a város kisebb eseményeiről írtam...
– Utána elmentem katonának, tartalékos tiszti iskolába, ez egy komoly megszakítás volt, de miután visszajöttem, megint bekapcsolódtam a munkába. Balogh Mária dolgozott a szabadkai szerkesztőségben, Kuti Gyula, Tili Ernő, dr. Koncz Zoltán volt tudósító, sőt Vajdaság más területéről Szokol György, Szekula András, Petkovics Kálmán is. Igen gyakran tartottak tudósítói értekezletet. Bejártunk a szerkesztőségbe mi, tudósítók is. A legjobb barátom Csépe Imre volt, aki Turucz Jancsival járta a terepet, mindig velük mentem, a kishírt, tudósítást én írtam.
– Amikor leszereltem, megfelelő munkahelyet kaptam, a szabadkai ipari tanulók otthonának nevelője lettem, mivel már tanító voltam, én voltam az intézet vezetője is. Az elesett harcosok gyerekeinek intézete volt ez a Szegedi úton. Előtte hívtak egyszer a városházára és kineveztek Szabadka város propaganda- és sajtófelelősévé, de valahogy ez nekem nem felelt meg, két hónapig bírtam csak ki, utána kerültem az ipari tanulók otthonába. Munkásszülők gyereke voltam, 1946-ban részt vettem a Brčko–Banovići vasútvonal építésén, két hónapig ott voltam, többen voltak ott Topolyáról, Zentáról. Ott lettem ifjú kommunista...
– A munkáim mellett folyamatosan tudósítottam, birtokokra mentem, labdarúgó-mérkőzésekről írtam, bár azt nem szerettem, könnyen összekevertem a neveket. Egyszer Bada Pista kinevetett egy híremért, ami megjelent az újságban, nevezetesen, hogy a bajsai párttitkárnak ellopták a biciklijét... – no, ilyesmi is megtörtént...
Csépe Imre javasolta évtizedes tudósítónknak 1951-ben a nősülést, s miután feleségül kérte Borús Erzsébetet (Fehér Ferenc írt hozzá szerelmes leveleket, melyeket később Bori Imre a Hídban meg is jelentetett), a bajsai költőnőt, akinek száznál is több verse van, s közülük több meg is jelent, s az igent válaszolt, új időszak kezdődött az életében.
– Először Bajmokra kerültünk, onnan is tudósítottam öt évig. Ott született a fiunk. A kultúregyesület titkára voltam, megalapítottam a földerítőcsapatot, persze erről is beszámoltam a Magyar Szónak. Aztán addig-addig, hogy Bajsán kineveztek az iskola igazgatójának, és több mint harminc évig voltam iskolavezető, akkor épült az új iskola, óvoda, tornaterem, de emellett megalakítottuk a Testvériség Művelődési Egyesületet, melynek én voltam az első elnöke. Írtam továbbra is a híreket a falu művelődési és sportéletéről, és már az említett bicikliről is. A nyolcvanas évekig hívtak a tudósítók találkozójára is, egy jól szervezett hálózata volt akkor az újságnak.
Emlékszem, a hetvenes évek közepén lehetett, amikor Csubela Ferenc hívott Pannóniára, ahol a községi pártvezetőség ülését tartotta. Hetvenkét ösztöndíjasa volt a községnek, köztük egyetlen magyar nem volt, és ő föltette a kérdést, miért van ez így? Erről nem én tudósítottam, Podolszki József oldalakat írt a Magyar Szóban az esetről. Legalább két hónapig bejártunk a Komitétba tisztázni a helyzetet.
Imrics István negyven év munka után 1988-ban ment nyugdíjba, első feleségének halála után Halász Ilona tanárnőt vette feleségül, így került Pacsérra.
– Mozgalmas életet élünk, eljárunk tárlatmegnyitókra, ő a MIRK-en zsűritag, a helyi kézimunkaklub tanácsadója. Nem mondhatom, hogy számomra szórakozás volt az írás, de ahhoz hasonlítható, hiszen megszerettem, és a legtöbb ember valamivel szívesen foglalkozik a munkája mellett. Van, aki vadászik, halászik vagy más hobbija van, én ezt csinálom, nem pénzért, hanem azért, mert szeretem…”.
