A magyar nyelv használatát kutatók között a szótárkészítés a legtöbb időt és türelmet, jó hallást és a pontos lejegyzés ismeretét, annak vállalását igénylő munka. Teljes és elkötelezett embert kíván, sokszor egy egész életre. Ezt már kisiskolás koromban – talán az 1960-as évek elején – megismertem, amikor A magyar nyelvjárások atlaszának gyűjtői szülőfalum iskolájában gyűjtöttek, a Ju 4-es kutatóponton, s magam is az adatközlők közé tartoztam. Azóta persze magam is nyelvjárási szótárkészítővé lettem, hiszen nem hiába keresték a budapesti egyetemisták és tanáraik hajdan a kupuszinai nyelvjárást. Az újvidéki BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén dialektológia tárgyunk is volt dr. Penavin Olga professzornál, akitől elméleti és gyakorlati ismereteket szereztünk. A tapasztalathoz pedig már magunknak kellett hozzájutnunk, ha ilyen affinitásunk volt. De nehézségei ellenére elmondhatom, hogy sok érdekes szituációt, tanulságot, új ismeretet szerez az a nyelvész, aki tájszótár készítésére adja a fejét, még akkor is, ha a saját szülőfalujának tájszókincsét igyekszik leírni. Megjelent tájszógyűjteményeink java részét még hallás utáni vagy később magnetofonos gyűjtés után írtuk le, küszködve a „gyalog” történő lejegyzéssel, a nyelvjárás mellékjeleivel, a lektorálással, hogy professzorunk példaként előttünk álló háromkötetes Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi)szótárát (I. 1965; II. 1975; III. 1978) valamiképpen megközelíthessük. Ezért is sajnálom, hogy a Nagy magyar tájszótárba a valóban regionális Szlavóniai (kórógyi) szótár anyagából nem válogattak. Csak jóval később lett segítségünkre a technika a szótárkészítésben, amit a Nagy magyar tájszótár készítői már jócskán használhattak. De kell is ez, mert fontos tudnunk, hogy ezen új tájszótár nyelvőrként, beszéd- és írásfejlesztőként, stilisztikai tanácsadóként, nyelvhasználati útmutatóként egyaránt hasznos mindazoknak, akik a magyar nyelv élő világában léteznek, beszélnek vagy írnak. A Tinta Könyvkiadót akár szótárháznak is nevezhetnénk, ha ez nem sérti a lexikográfiai szakma kiválóságait, ugyanis kiadványai alapművek, segítőtársak, néha élet-, illetve nyelvművelő haszonnal bírnak.
Lexikológiai tudományosságunk és lexikográfiai munkálkodásunk gazdag eredményességét revelálja a budapesti Tinta Könyvkiadó szótársorozata. Értelmező és szinoníma szótára, a magyar szókincsállomány értékes részét képező frazeológiai szótárak (közmondások, szólások, hasonlatok), névtani szótárgyűjteménye (családnevek, keresztnevek, növénynevek, állatnevek), az idegen szavak magyar megfelelőinek szótára és még sorolhatnám a kiadó rendkívül fontos és reprezentatív szótárainak jegyzékét. Vajdasági olvasóként lapozgatom, böngészem a tavaly megjelent Nagy magyar tájszótárt, amelynek előszavában a főszerkesztő arról szól, hogy a szótár forrásanyagául kiválasztott 25 fontos nyelvészeti, leginkább dialektológiai munka között húsz regionális tájszótár, két általános magyar tájszótár, két magyar értelmező szótár és egy nyelvjárási atlasz szerepel, s azon igyekeztek, hogy e munkák „a Kárpát-medencei magyar nyelvterület jelentős részét lefedjék” (9.), vagyis több nyelvjárási területről választottak forrásmunkát. Ehhez az 1000 oldalas és 55 000 népies és tájnyelvi kifejezést tartalmazó könyv elején meg is adják a magyar nyelvjárástan jelen meghatározásait ezekről a régiókról. Az engem leginkább érdeklő terület a dél-alföldi nyelvjárás hazája, hiszen az itteni, vajdasági anyagot a magam tájszótárából, A kupuszinai nyelvjárás és szótára (2007) című könyvemből „szemezgették”. Olyan önállóan publikált nyelvjárási szótárt választottak, amelyben a tájszókincs nem egy tanulmánykötet részeként jelent meg. Ilyen pedig nem sok van a mi könyvtermésünkben. De meg kell jegyeznem, azért nem elhanyagolható az itteni termés sem, bár regionálisnak nem mind nevezhető, hiszen a Kupuszinai tájszótár (1992) és a második, bővített kiadása (2007) is csak helyi anyagot tartalmaz. Szerzőink jobbára Penavin Olga újvidéki professzor asszony tanítványai voltak az Újvidéki Egyetem magyar tanszékén, vagy pedig dialektológiai kutatásuk az ő segítségével, útmutatásával készült. Tudnunk kell, hogy Penavin Olga tanárnő még szülővárosában, debreceni egyetemistaként Csűry Bálinttól tanulta a nyelvjárási anyag gyűjtésének, lejegyzésének és publikálásának módszertanát, tehát a vajdasági kiadványok zöme is ezt követi. Mindezt azért írom le, hogy a Nagy magyar tájszótár készítésének módszerét összevethessem a mi vajdasági dialektológiai szótárainkkal.
A vajdasági publikációk közül regionális tájszótárként a Penavin Olga és Matijevics Lajos által szerkesztett Székely szójegyzéket (1980) említhetném, amely az Al-Duna mentén található három dél-bánsági székely település nyelvjárási szókincsét hozza, méghozzá a most tárgyalt Nagy magyar tájszótár módszerével: csak a szófaji megjelölést közli, s minél rövidebben, ha lehet, pusztán egyszavas magyarázattal a szó köznyelvi jelentését.
Beszédes Valéria A ház. A lakóház szókincse (1991) című könyvét lehetne még regionálisnak nevezni, hiszen abban nyolc kutatópont szókincse található, 7 bácskai és 1 bánsági, s a települések nevét a szócikkek után rövidítéssel jelöli is. Azonban ez a szótár sem a régió teljes tájszótára: „Szótárunk nyolc vajdasági település népi építészetének és lakóházának szókincsét tartalmazza” – írja maga a szerző könyve Bevezetőjében. Tehát néprajzi és nyelvjárási anyagot közöl, a Csűry-iskola módszerei szerint, a szó alaki sajátosságait is jelölve, de csupán a népélet egyetlen területéről. A szerző okleveles néprajzkutató, és szótára így a néprajzkutatóknak éppolyan hasznos forrás, mint a nyelvjáráskutatóknak, ami a Nagy magyar tájszótár sajátossága is.
A többi vajdasági nyelvjárási szótárunk is mind egy-egy település és ott is csak a paraszti foglalkozás bizonyos szakterületének tájszóanyagát gyűjtötte össze. Pénovátz Antal: A pacséri földművelés és állattartás szótára (1975); Marković Radmila: A kishegyesi földművelés és állattartás szókincse (1991); Turi Márta: A Kanizsa környéki tanyavilág földművelésének szakszókincse (1991) területének szókincsállományát közölte. Lábadi Károly: Dohányosok. A telecskai dohánytermesztés és szókincse című kis könyvének csak egy része a szakma tájszótára (1983) ugyancsak a Penavin-iskola módszereit követve.
Legújabban Pénovátz Antal foglalkozott nyelvjárási anyag közlésével Pacsér című könyvének (2017) Pacséri szótár című fejezetében. Ez a publikáció ugyancsak hasonlít a Nagy magyar tájszótárhoz abban, hogy a tájszónak csak a szófaját jelöli, ő azonban minden címszóval alkotott példamondattal árnyalja a jelentést.
A Nagy magyar tájszótár forrásanyagául szolgáló 25 kiadvány nem friss gyűjtés, anyagát a már megjelent szótárakból „szemelgették” a készítők. Közülük több az egész Kárpát-medencét fedi, méghozzá majd 200 év távlatából is. Ilyen például az 1838-ban az Akadémia által kiadott Magyar tájszótár vagy az 1893-ban és 1901-ben, két kötetben megjelent Magyar tájszótár. Azonban ezt követően csak 1979 és 2010 között jelent meg az Új magyar tájszótár. Tehát jó nagy űr van a két szótár megjelenése között. Csakhogy időközben is jelentek meg tájszótárak, s a Magyar nyelvjárások atlasza (1968-1977) – amelynek szóanyagát is közölte a kiadó (2012) – olyan sok kifejezést, tájszót tartalmaz, hogy meghatározó publikációja a magyar nyelvjáráskutatásnak és lexikográfiának egyaránt. A Nagy magyar tájszótár elkészítéséhez használt szótárak java része a 20. század második felétől napjainkig készült, 1952 és 2012 között, s ezek jó része már a 21. században. Vajdaságban a 21. században nem készült magyar tájszótár, csak a nyelvjárásokkal foglalkozó egyéb kiadvány: e sorok írójának Vajdasági magyar nyelvjárásiolvasókönyve (2011) és Nyugat-bácskai magyar nyelvatlasza (2012), valamint Rajsli Ilona jelentette meg Nyelvjárási szöveggyűjtemény Vajdaságból (2017) című szöveggyűjteményét.
A Nagy magyar tájszótár készítői ügyeltek arra, hogy lehetőleg olyan tájszavakat gyűjtsenek, amelyeknek van egyszavas köznyelvi megfelelője. Ez sokkal könnyebbé teszi a már használtból kiesett vagy kiesőben lévő szavak felismerését, újrahasznosítását. A szavak mindegyikénél rövidítéssel jelölik a származás helyét, s ha ezek száma elég sok, akkor nem történt mindegyikre hivatkozás.
A Nagy magyar tájszótár haszna megkérdőjelezhetetlen, mert segítségünkre lehet, mint volt a népnyelv a népiesség korában az irodalmároknak, akár egy-egy keresett szó vagy szinoníma megtalálásában, a helyes szóhasználatban, retorikai munkáink pontos elkészítésében, tájékoztat a nyelvi nevelés gondjainak megoldásában, bővítheti és színesítheti szókincsünket, ismeretterjesztő funkciója megkérdőjelezhetetlen.
Zárszónak hadd álljon itt Kiss Gábor főszerkesztő mondata: „a szótár az elmúlt évszázadok művelődéstörténeti ismerettára és a magyar nemzeti műveltség enciklopédiája” (18.).
