Mit tegyek a gyerekeimért és unokáimért?
Nincs szükségük Istenre, elkerülik a templomot. A szívem majd meghasad értük, mert látom a vesztükbe rohannak. Próbáltam erőltetni, de abban nincs semmi köszönet. Unalmas nekik a szentmise, teher, nyűg. Unokáim hittant csak az iskolában tanulnak, a plébánián nincs, és diákmisék sincsenek. A szentmiséken alig van gyerek! Kétségbeejtő!
Azt szeretném elérni, hogy a gyerekek szeressenek a szentmisére járni, nem nem kényszeríteni akarom őket. Állhatatosan imádkozom ezért, mint ahogy Szent Mónika tette, és kérem gyermekeim számára a hit kegyelmét. Kedves atya, mi mást tehetnék?
Köszönöm válaszát:
Nagyi
Kedves Nagyi!
Nem kell erőltetned gyermekeid templomba járását! Nem kell kényszerítened unokáidat, hogy járjanak szentmisére! Azért nem, mert a gyemrekeknek a legtöbb helyen valóban unalmas a templomi szertartás, a legtöbb esetben valóban nyűg és teher nekik a mise. Sokszor a felnőtteknek is. Nem ilyen egy jó diákmise, ha azt okosan a gyerekekhez alakítják, ha azt hozzáértéssel az ő lelki világukhoz szabják. Azonban szép gyerekmise a mi térségünkben csak nagyon kevés helyen van. Én magam immár két évtizede próbálkozom élménynyújtó diákmiséket tartani, ahol elmondhatom a zsoltár szavait: „Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr!” (34,9), és ahol öröm együtt lenni szintén a zsoltár szavainak értelmében: „Íme, milyen jó és milyen gyönyörűséges, ha együtt laknak a testvérek!” (133, 1). Ilyen azonban, ahogy mondtam, tudomásom szerint, csak kevés helyen van. Ezzel ellentétben, szinte mindenütt, 99 %-ban a liturgikus szertartások (nemcsak a mise, hanem a többi istentiszteleti összejövetel is) merevek, előírásosak, hagyományosak, teátrálisak-színpadiasak; az imádkozások, az éneklések, az igehirdetések gépiesek, mind sablonosak. Ezért van az, hogy a résztvevőknek mindez unalmas, terhes és érthetetlen, csak azt érzik, hogy erre (beleértve Istent is) nincs szükségük, és ha tehetik, elkerülik a templomot, „kibérmálkoznak” az egyházból. Amikor mégis eljönnek például egy karácsonyi éjféli misére (vagy más alkalmakra), továbbra is idegennek és visszataszítónak látnak mindent.
Mindez azért van, mert nem értik a szentmisét, nem élik át benne a „hit nagy misztériumát”, azt, hogy a misében Isten szeretet-szövetséget köt az emberrel.
A mise („kenyértörés” bibliai kifejezéssel, „eukarisztia” az egyház liturgikus nyelvén, „Úrvacsora” protestáns elnevezéssel) az a krisztusi cselekmény, amit Jézus az Utolsó Vacsorán tett, és amire mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Krisztus ezen a vacsorán a tanítványait, barátait, fiait étkeztette, önmagával etette, a testét áldozta értük („Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely értetek adatik!”), a vérével, a Lelkével itatta őket („Vegyétek és igyátok, ez az új és örök szövetség vére veletek!”, és egymásba oltotta őket („Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást úgy, ahogy én szerettelek titeket: adjátok életeteket egymásért!”). Ezen az első „szentmisén” csak a bizalmasai vehetnek részt, (Júdást, az árulót már a vacsora kezdetén elküldi: „Amit tenni akarsz, tedd meg gyorsan!”), csak a barátai („Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek.” Jn 15, 15), csak a „fiacskái” („Fiacskáim, gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek.” Jn 13, 33), csak akik az „övéi”, akikben az Ő Lelke, lelkülete lakik („Akiben nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé.” Róm 8, 9). Azok nem vehetnek részt az Ő Vacsoráján, akik őt nem ismerik, és távol vannak tőle.
Ezek szerint minden misén csak Jézus barátai, Isten fiacskái-gyermekei, krisztusi lelkületű emberek vehetnének részt. A jeruzsálemi első keresztények imádkozni a templomban jöttek össze, viszont „a kenyeret házaknál törték meg” (ApCsel 2, 46), tehát zárt helyen, és így kizárták azokat, akik nem lettek Jézus tanítványai, Isten fiai, akik nem „teltek el Szentlélekkel” (2, 4). Az első 3 évszázadban, a keresztényüldözés időszakában a Krisztus-hívők titkos helyen jöttek össze „eukarisztiára-hálaadásra”. Mielőtt kezdődött a kenyér és a bor átváltoztatása, a „be nem avatottakat” távozásra szólították fel. A IV. században, a Konstantin fordulattal a kereszténység államvallás lett a Római Birodalomban, és ettől kezdve a miséket templomokban tartották, a keresztényeknek ezeken részt kellett venniük immár válogatás nélkül. Az ezredforduló tájékán az Európába bevándorolt nagy népeket az uralkodók tömegesen megkereszteltették, és kötelezővé tették a vasárnapi templomba járást. Mivel a közönség biztosítva lett, az egyházak vezetői megalkották – legjobb belátásuk szerint – a különféle liturgikus-istentiszteleti szertartásokat, és ezekhez a formákhoz aztán mereven ragaszkodtak és ragaszkodnak. Azokban az évszázadokban, amikor a vallásosság szokás-hagyomány volt, ezeket a formákat magától értetődően elfogadták az emberek, de a jelen korban, amikor a vallásosság megszűnt, amikor az életfelfogás teljesen elvilágiasodott, ezek a formák egyáltalán nem érthetők az új nemzedékek számára, akik ezért unják őket, idegenkednek tőlük. Ha ezek után mégis rávesszük vagy rávennénk őket, hogy járjanak templomba, vegyenek részt az ottani szertartásokon, ellenhatást érünk el, és a legtöbben egy életre képesek eltávolodni az egyháztól.
Akkor hát egy Nagyi mondjon le arról a vágyáról, hogy a gyerekei, unokái templomba járók legyenek, hogy szeressenek szentmisére járni, és semmiképpen ne próbálkozzon valamilyen vallásgyakorlatra rábeszélni, kényszeríteni őket? Mert hát szentmiséken már alig van gyerek, felnőtt úgyszintén, és a jövőben még kevesebb lesz, és lehet, hogy teljesen el is fogynak!
Nem így lesz! Szokásból, hagyományból többé nem válnak kereszténnyé az emberek, de keresésből, megtérésből igen. Napról napra egyre több istenkereső ember van, egyre több megtérő, olyan, aki személyesen találkozik Istennel, találkozik Jézussal a közösségben, és megrendítő élményként átéli, hogy „ízleli és látja, milyen édes az Úr.” Úgy, mint Szent Mónika fia, Ágoston, aki 31 éves korában ismerte meg és tapasztalta meg Istent, és attól fogva egész életén át sírva ismételgette: „Későn ismertelek és szerettelek meg, Uram, mindig régi és mindig új Szépség!”
Kedves Nagyi! Te csak szeresd gyerekeidet, unokáidat Jézus szeretetével! Rajtad keresztül és még másokon keresztül, akik ugyanígy szeretik őket, találkozni fognak Jézussal, megismerik, megszeretik Őt, és elkezdenek majd templomba járni, szeretnek majd misére menni, mert ott majd mindig átélik, hogy Jézus önmagával táplálja őket, Isten barátaivá és fiaivá-lányaivá teszi őket, eltölti őket Szentlelkével, és megisteníti őket. Te csak imádkozz értük kitartóan, ahogyan Szent Mónika tette fiával, Ágostonnal kapcsolatban, és csak szeresd őket jézusi szeretettel! Vessél így könnyek között, és egy napon majd aratni fogsz: gyerekeid és unokáid biztosan megtérnek és istenszeretőkké válnak!
Szeretettel: László atya
Kedves Olvasóink,
Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs, illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
