És mégis mit szólnál Tunéziához? Az lehet csak igazán titokzatos világ. Arabok teveháton, fejükön kendő, tudod, azokkal a kockás mintákkal. Szép emberek, vidámak, pörög a nyelvük, tenger nyaldossa a homokos partot, sós illata megcsiklandozza a felhők hasát. A bazárok zegzugos sikátoraiban olyan édességeket kínálnak – hallottam is, olvastam is –, hogy összeragad szádban a nyál a fogakkal, nyelved a szájpadlásodhoz tapad. Egyetlen cukorka ízében olvad össze méz, datolya, füge, és ki tudja még milyen gyümölcs íze.
A férfi csak a fejét rázta, pedig imádta az édességeket. Rosszkedve azonnal eltűnt, ha csak egy pillanatra is felvillant emlékeiből, milyen kuglófot tett vasárnap délutánonként az anyja a kakaó mellé. De nem, Tunézia nála biztos nem kerülhet az első helyre. Észak-Afrika, arabok földje az már egy más világ, titkaiban rejti izgalmát, de ez borzolja a félelmeket is.
Az asszony, mintha csak megérezte volna, milyen gondolatok hullámzanak az ura agyában, már egy másik, kirakat mögé rajzszögezett plakátra mutatott:
– Vagy az idén legyen inkább Spanyolország? Bikaviadal, tüzes vörös bor, gyönyörű templomok, a táncos lányok kezében meg úgy csattog az az izé, jaj, mondd már a nevét, sehogy nem jut eszembe, hogy az utcakő is táncra perdül.
A férfi nem mondta meg, mi lehet az az izé. Nevét se tudta, meg aztán nem is igazán érdekelte. Egyébként sem hitte, hogy a spanyoloknál mindenki táncra perdül, vagy éppenséggel bikákat öldös. Sokkal inkább úgy gondolta: a spanyol is dühös, amikor reggel munkába kell indulnia, főnökével veszekszik rossz napokon, asszonyát szidja, ha hidegen löki elé a levest.
– De ajánlanám Olaszországot, ha az úrnak nincs ellenvetése – incselkedett az asszony.
– Mit szólnál, mondjuk ahhoz, ha elvesznénk Róma értékei között. Elindulnánk az ókor még megmaradt emlékeitől egészen a reneszánsz kincsekkel teli múzeumokig. Hiszen épp te mondtad, nem is olyan régen: magyarázhatnak bármit a művészettörténészek, ember nincs, aki megfejthetné a titkot, miért éppen Itáliában született meg annyi tehetség a középkor alkonyán. Leonardo, Michelangelo, Tiziano, Szent Péter-bazilika, Mózes szobra – hadarta az asszony, nem is próbálta leplezni: őt az álmai olasz földre vonzzák.
A férfi nem válaszolt. Megvonta a vállát, harapott még egyet az üres fagylaltos tölcsérből. Szemében ugyan lobbant egy halvány fény az olasz mesterek neve hallatán, de tekintetével már újabb plakátok után kutatott. Mexikó, USA, Kanada? Vagy Thaiföld? Ringó csípőjű, telt mellű lányokat képzelt el minden utca forgatagában, akiknek szájából egyszerre kétszáz fog vakító fehérsége villan – festette egy szemvillanás alatt vörösre arcát a szégyenkezés. Mert mégiscsak a felesége öleli a vállát.
Tekintete egy fényárban úszó vastorony képére tévedt.
– Párizs. Igenis Párizs. Én ebben az évben is Párizst választottam, mondhatsz bármit, az Eiffel-torony, a Szajna, Napóleon sírja, és Mona Lisa mosolya, a Montmartre, a tangóharmonika sörözőkből kibuggyanó hangja – rohantak ki a férfi száján a szavak.
Durcásan beszélt, mint aki attól tart, az asszony egyszer csak megálljt parancsol, kineveti, de legalábbis egy elnéző mosolyt rejtegetve elcibálja a kirakat elől, és akkor nem nézheti tovább azt a plakátot. Ami nem egy darab, napszítta, vastornyos képet kínáló papír. Inkább kávéházak teraszát, kávéillatot, gyönyörűen hangzó szavakkal díszített párizsi utcatáblákat rejtő apró kavics, ami, ha ügyesen dobják, nyolcszor is bukfencezik a Szajna vizén, mielőtt alámerülne.
De az asszony nem terelte el a szót Párizsról, hiszen nagyon szerette azt a várost. És éppen olyan tökéletes beszélt franciául, mint a férje. Leginkább az ételek nevével szerettek játszani. Esténként, Párizsról álmodozva azon vetélkedtek, ki tud különlegesebb finomságot megnevezni. Mivel a férfi – ahogy ő fogalmazott – nagyon leveses volt, olyan átéléssel rakta egymás mellé a szavakat: la soupe de velouté d’asperges, vagyis spárgakrémleves, la soupe á l’ oignon, úgy, mint hagymaleves, hogy az asszony szinte érezte a levesestál felemelt fedője alól kicsapó illatot, a párát, s még a szeme is könnybe lábadt a gyönyörűségtől.
Az asszony leginkább a tenger gyümölcseire vágyakozott, les fruits de mer – rebegte, és bizony néha zavarba hozta az urát. No, nem az écrevisse-el, mert hát ki nem tudná, hogy ez rákot jelent. De az öregember homlokán összekuszálódtak a ráncok, amikor egyszer az asszony csak úgy, minden előkészítés nélkül elé dobta a szót: la sole.
– Hal, hal, de milyen hal? – morfondírozott az öregember, és majdnem felrobbant a dühtől, amikor az asszony nevetve kiabálta, már a kamrában matatva:
– Hát nyelvhal, tanár úr! Jelentem, megbukott a vizsgán.
– Tudtam, hidd el mindig is tudtam. Alapszó, alapfokú nyelvvizsgára. Csak most nem forog már frissen az agyam – magyarázkodott az öregember. Rettegett, mert tudta: ez már a meszesedő erek jelzése, de mégis a városon szétterülő vastag, sötét estét, a televíziók szörnyűségekkel kibélelt híradóitól megzavarodott agyát okolta a pillanatnyi kihagyásért.
Az asszony, ezt az emléket idézve, egy pillanatig tétovázott. Talán belekezdhetnének itt és most, az utca zajában is egy hasonló vetélkedésbe, mondjuk azon versengve, ki tud több sajtot megnevezni.
De nem: sem a hely, sem az idő nem alkalmas, gyűrte le az ötletet, amikor az órájára nézett. Pedig, nem sajnálta az utazási irodák előtt eltöltött órákra szánt időt. És azon gondolkodott, akad-e olyan, Párizs fényeit kínáló album, amit még nem hoztak ki a könyvtárból, ahol egykor, nyugdíjazásáig ő is dolgozott.
Hirtelen ijesztő színű, túl sötét felhőből tolt takarót a szél a tér fölé. Sietni kell ilyenkor, nem álmodozni – motyogta az asszony.
– Jó, hát akkor Párizs. Párizs és Franciaország nyert az idén is – simította szét kedves szóval férje arcán az egymással birkózó ráncokat az asszony. – De most már induljunk, ránk ül lassan az este, az én visszeres lábaimnak még Szeged Alsóvárosa is túl messze van – motyogta.
És egyetlen, évek óta jól begyakorolt mozdulattal kipattintotta a kerekesszék fékjét.
Lassan haladtak, az asszony óvatosan tolta a paripát. Ki tudja mikor találta ki ezt a szót a tolószékre.
A férfi feje a mellére bukott.
– Talán már könnyű álom bújt mellé a takaró alá – mosolygott az asszony –, és óvatos léptekkel suhant az utcán. Férje autó balesete óta, aminek éppen tizenöt éve már, nagy türelemmel hallgatta urának, ennek a lassan sorvadó, büszke tartással öregedő, cukorbajjal, köszvénnyel, vesekővel, ezer nyavalyával küszködő embernek szavakká gyúrt vágyait. Ezernyi könyv tudását kínálta a férje. Ő pedig lenyelt, megemésztett, elraktározott minden szót, dátumot, adatot. Mintha ettől remélte volna, hogy egyszer csoda történik, meggyógyulhat még az is, akinek gerincében szakadt meg a velő.
– Megnyugodott – igazította meg a takarót a férje hátán.
– Egy évig megint Párizs lett álmaink városa. Egyszer láttuk, harminc éve, és nem jutunk el oda soha. Nyugdíjból? Ugyan már! – csöppent az asszony könnye.
– De mindegy is. Most már sietnünk kell – nyújtotta lépteit, mert nagyon megijedt, kopott kabátja alatt hideg verítékhez tapadt a blúza. Nem tudta – Jaj, hogyan rövidül a vénasszony esze!, morgott magára –, indulás előtt rendet hagyott-e a konyhában? Otthon, ahol napra pontosan kiszámolt minden forint, és salétrom harap a falakba, vajon nyugalom várja? Letakarta puha kendővel a tálat? Vagy felfordul gyomra a dühtől, ha hazaérnek, mert megszáradt a vacsorához kikészített két-két szelet kenyér, és megfonnyadt rajta a vékonyra szelt, vizes, ízetlen, de gyomrot kímélő felvágott, a párizsi is…
