Manapság korántsincs igazuk azoknak, akik szerint kizárólag az amerikaiak és az angolok tudnak kiváló sorozattal előrukkolni, mert a HBO prémium mozicsatorna-családnak, közöttük az elsősorban európai, ázsiai, dél-amerikai művészfilmeket és klasszikusokat előnyben részesítő Cinemax 1 és 2 mozicsatornának, s a Netflixnek köszönhetően a sorozatrajongók előtt a szó legszorosabb értelmében kitárult a világ, azzal, hogy amíg a fentiekben megnevezett kábeltelevíziók az előfizetésért cserébe igyekszik egy állandó minőséget fenntartani, addig a Netflix a minőségre különösebben nem odafigyelve igyekszik minden általa megvásárolt sorozatot, és filmet lenyomni a néző torkán. Személy szerint ezért is fürkésztem gyanakodva spanyol Nagy pénzrablás (Casa del Papel) előzetesét, s csak azután vágtam bele „bedarálásába” miután legtöbb barátom, kollégám rajongva ajánlotta az ezidáig négy évadot megélt sorozat megnézését.
No de miért is imádják annyira sokan ezt a sorozatot, amely 2017-es indulása óta szinte a semmiből az elmúlt évek egyik legjobb sorozatává nőtte ki magát, s amelynek következő évadát tűkön ülve várják a rajongók? Nos hiába vannak élvonalas filmrendezői, Spanyolországot a tévés berkekben mindig is a Magyarországon, Szerbiában és az egykori jugoszláv tagköztársaságokban mai napig népszerű televíziós szappanoperákkal kötik össze. Függetlenül attól, hogy az egész műfaj az Amerikai Egyesült Államokból indult egyfajta rádiós marketingfogásként, amiben 5-10 percig különböző szappanokat, fogkrémeket és mosóporokat mutattak be a hallgatóknak, a temperamentumos latin nemzet kiváló termőtalajnak bizonyult a megríkatós, szerelmi románcos, olykor abszurd fordulatokkal teli, alig fél órás hosszúságú teleregények számára, amelyekkel (az olaszokkal és a törökökkel együtt) a világot elárasztották. A szappanoperák sugárzási időpontja meg ideális volt ahhoz, hogy az ebédet, napi munkát elvégző édesanyák, a tanulást befejező tinilányok, az irodai munkából éppen hazaérkező szingli hölgyek leüljenek a televízió képernyője elé és végigizgulják a szappanoperák hőseinek a viszontagságait, együtt sírjanak a szerencsétlenül szerelmes főhősökkel, az aktuális részt meg másnap a munkahelyen, a kávézóban, vagy éppen a konyhaasztalnál a szomszédasszonnyal együtt kávézva kitárgyalják. Álex Pina (Balfék körzet, A móló) a Nagy pénzrablás kiötlője és rendezője 2017-ben lényegében nem csinált mást, hogy a szappanoperák összes alapmotívumát ötvözte az akciófilmek gyorsan pergő ritmusával, s a lélektani thrillerek agyament fordulataival, megfűszerezte ezt egy kis aktuálpolitikával, s felmutatott egy olyan robbanékony sorozatot, amelynek megnézése után Alfred Hitchckock, J. J. Abrams, Michael Bay, Robert Rodriguez, Stephen Soderbergh és Quentin Tarantino is zokogna örömében. Igaz, miután a spanyol Antena 3 televíziós csatorna bemutatta a szériát, szinte senki sem volt kíváncsi a Spanyol Királyi Pénzverdébe behatoló Dali maszkos rablók történetére, s ekkor lépett a színre a Netflix, akinek a vezetői megszerezték a sorozat streaming jogait, újravágatta a sorozatot 22 rövidebb epizódra, s a széria lényegében ekkor hódította meg a világot. Az online tartalomsugárzón keresztül, más országokban ugyanis sokkal többen nézték ezt, mint a szülőhazájában. A Netflix persze kapott az alkalmon és 2018-ban 16 epizóddal folytatta a történetet, 2019-ben s az idén pedig újabb 8-8 részben folytatta a főhősök kalandjait, s természetesen berendelte az ötödik évadot is.
No de miért is annyira lett annyira ütős a Nagy pénzrablás? Az alapcselekmény, miszerint a Spanyol Királyi Pénzverdébe nyolc különböző korú, személyiségű, lelki állapotú rabló settenkedik be, hogy aztán a bent elfogott túszokkal több, mint 2 milliárd eurót nyomtassanak ki, – s közben különböző fondorlatos cselekkel játsszák ki az odakinn várakozó elit osztagot élükön a ravasz Raquel Murillo (Itziar Ituño) rendőr felügyelőnővel – valahol semmiben sem különbözik a fentiekben már megemlített Stephen Soderbergh Ocean’s Eleven című nagy síkerű heist filmjének az alapmotívumától. A Money Heist eredetiségeviszont többek között a főhősök eredetiségében és karakterábrázolásában van. A nyolc bankrablót: Rio (Miguel Herrán), Denver (Jaime Lorente), Moszkva (Paco Tous), Tokio (Úrsula Corberó), Nairobi (Alba Flores), Helsinki (Darko Perić), Oslo (Roberto Garcia) és a sorozat talán két legikonikusabb karaktere Berlin (Pedro Alonso) és az egész tervet kifundáló, illetve a Dali maszkos rablókat egyfajta bábként mozgató Professzor (Álvaro Morte), aki egyrészt nem is tekint másként a csipet-csapatára, másrészt pedig mindenkit a saját családjának a tagjának tekint és ahogyan a későbbi évadokban kiderül, mindent elkövet, hogy megmentse őket. Ahogyan telnek a napok a pénzverdébe bezárva, Álex Pina úgy vetkőzteti le szellemileg a főhősöket, akik a klasszikus szappanoperák fekete-fehér jellemábrázolásával szemben igencsak tarka képet mutatnak, kiváló alanyaiként egy pszichoterápiai kórképnek, de a 8 partizán közül Berlin, a pénzverde kirablásának közvetlen irányítója az, amely narciszoid, de a világról szóló hihetetlenül őszinte ér társadalomromboló képleteivel az a tipikus rosszfiút, akit mindenki imád. Nem is csoda, (spoilerveszély) hogy miután a második évad végén életét veszti a rendőrség rohamosztagosaival folytatott harcban, a karakter, egyfajta visszapillantásként, illetve emlékképként a harmadik és a negyedik évadot is végig dominálja. Berlin karaktere mellett mindenképpen meg kell említeni az egyik túszként fogvatartott Arturo Román (Enrique Arce), a pénzverde igazgatójának a figuráját is, aki sunyiságával, álszenteskedésével és álhősiességével az emberiség összes életfelfogását belesűrítették a szerzők. A sorozat készítői nem bízták véletlenre az epizódokban felcsengő betétdalokat sem és egy igazi latino zenei kavalkáddal rukkoltak elő, a fülbemászó popzenétől kezdve az olasz és spanyol népdalokig, amelyre egyfajta habként kerül fel a tortára a Bella Ciao partizánhimnusz sajátos előadása.
Mint ahogyan már megemlítettük, a sorozat jelenleg a negyedik évadnál ért véget. Nos, azoknak, akik az első-két felvonás után azonnal nekivágnak a következő két szezon bedarálásának, lehet, hogy egy kicsit de ja vu érzésük lesz az epizódok megtekintése során, viszont a sorozat szerzői itt is gondoskodtak arról, hogy kellőképpen eredeti és fordulatos maradjon az alapcselekmény és a melléhszálak is. Ugyanakkor Alex Pina ügyes kézzel, az embereknek a korunkra jellemző, a korrupt hatalmi szervekkel szembeni (jogos) szkeptikusságát és ellenállás utáni vágyát is ügyesen belelopta az (ezidáig) utolsó két évad történéseibe, így az egészet felvértezi egyfajta modern kori Robin Hood, illetve városi guerilla életérzéssel is.
Miután pedig legördül előttünk az ezidáig utolsó évad stáblistája, azonnal elvonási tüneteink legyenek. És még valami, ami nagyon fontos. Tisztában vagyok azzal, hogy térségünkben túlnyomórészt magyar szinkronnal szeretik a filmeket és a sorozatokat nézni, ezt a Money Heist esetében több oknál fogva is elfelejthetjük. Egyrészt azért mert a Netflix sorozatait magyarra átültető gárda még nem jutott oda, hogy ezt elkészítsék, másrészt felejtsük el az angol hangsávot is, mert igazán a dallamos eredeti, vagyis spanyol nyelven élvezhető igazán a sorozat.
