2021. január 16., szombat

Amikor szétszaggatták Magyarországot…

A délvidéki németeknek is volt Trianonjuk

Felettébb izgalmas kötettel lepte meg olvasóit a Kiss Lajos Néprajzi Társaság, amikor Szőke Anna, a jeles néprajztudós szerkesztésében közzétette „Amikó megfordút a világ” – A délvidéki emberek sorsának alakulása Trianon után (2019) című tanulmánygyűjteményt. A kiadványban tizennégy számvetés szól a délvidéki magyarság elmúlt száz esztendejének megpróbáltatásairól, az egyéni és a közösségi megmaradásért vívott küzdelmeiről, a családi élet oltalmáról, az egyház közelében meglelt vigasztalásról és lelki megnyugvásról. Minden egyes, kisebbségi sorsba kényszerített ember megpróbáltatásokkal teli élete maga volt a folyamatos útkeresés, a talpon maradásért tett erőfeszítések szép, vagy gyötrelmes példája. A királyi, majd a titói Jugoszláviában az állami hivatalok garmada őrködött a kiszolgáltatottságunk felett, mégis erősebbnek bizonyultunk az erőszakszervezetek minden elnyomó igyekezeténél. Mert mi magyarok megőriztük lelkünkben a nemzeti elkötelezettség legszebb érzéseit.

A trianoni döntés századik évfordulója alkalmas pillanat a számvetésre, s a széttekintés, az összegzés szándékát tapasztalom a megszólalást biztosító fórumok mindegyikének esetében. Mindezek nyomán egyre határozottabban körvonalazódik délvidéki jelenlétünk és megmaradásunk történelmi értelme és jelentősége. Ugyanakkor él velünk, közöttünk egy sokat próbált nép, melynek a miénkhez hasonló módon keserves a számvetése, lévén, hogy majdnem teljesen eltűnt abból a társadalomból, melynek sok-sok évszázadon át alakító részese volt; s ez a délvidéki németek, a svábok közössége. A Kiss Lajos Néprajzi Társaság legújabb kiadványa Szőke Anna három írásában is alkalmat adott a német közösség megszólalására. A horvátországi szerzőhármas, Bognár András – Horváth M. László – Vladimir Geiger 2018-ban megjelent A magyarok és a németek vesztesége Horvátországban és Bácskában 1944/45-ben és a háború után című tanulmánykötetéből kiderül, 1944 őszén a Jugoszláviában élő 500 000 németből mintegy 240 000 ember menekült a Vörös Hadsereg és a partizánalakulatok előretörése elől külföldre, az otthon maradtak közül mintegy 200 000 civil ember lett a kommunista hatalom „kiszolgáltatottja”, közülük 1944–1948 között 50 000 ember vált „az etnikai tisztogatás” áldozatává. Az internáltak között megközelítőleg 45 000 tizennégy éven aluli gyerek volt, közülük 6000 soha nem tért vissza az övéihez.

Szőke Anna Nem vagyok kisebbség című írásában ezt azzal egészíti ki: a második világháború előtt a Vajdaságban három nemzet alkotta a tartomány közösségét: a szerbek és horvátok aránya 37,3%, a magyarok 27,9%, a németek 23,5%, a maradék 11%-ból a románok 5,2%-ot, a többi egyéb szláv népesség 4,9%-ot tett ki. A 2011-es népszámlálási adatok szerint Szerbiában már mindössze 4064 fő vallotta magát németnek, ebből 3272 élt a Vajdaságban. Meg merte-e valaki valaha is kérdezni: hová lett félmillió német? Szőke Anna szerint a „német Volksdeutscherek sorsára” Vasa Čubrilović és társai írásai is választ adnak. De talán ezeknél is izgalmasabbak a túlélők vallomásai.

Krämer Ferenc, az újvidéki Donau német klub tagja úgy véli: elképesztő módon embertelen mindaz, amit Jugoszláviában a háború utáni évtizedekben a németekkel tettek. Az ellenük évtizedeken át fenntartott megtorló intézkedések oda vezettek, hogy a megmaradt néhány ezer német ma már a puszta megmaradásért küzd. „Kevesen maradtunk – olvasható a vallomásban –, a kiveszés fenyeget bennünket. Nagy gond, hogy a németek – rossz tapasztalataik miatt – nem merik németnek vallani magukat.” Ha a társadalom emberi módon bánt volna velük, a kései leszármazottaknak legalább ma lehetőségük lenne „a nemzeti szerveződésre”. „Nagyon nehéz arra válaszolni, hogy mit jelent németnek lenni Újvidéken – vallotta meg Andreas Bürgermayer. – Sokan, mindenek előtt az idősebbek, félnek, nem is indokolatlanul. A legtöbb német – a rossz történelmi tapasztalatok miatt – sajnos passzívan viszonyul identitása kérdéséhez, nem akarnak bekapcsolódni identitásuk megőrzésének folyamatába, nyelvüket, kultúrájukat – indokolatlanul – nem viszik tovább utódaikra.” Hogy a lelkekben didergő rémületet hét évtized múltán is mi tartja életben, az világosan kitűnik Kispálné Schnurr Matild (1939–2011) fejértelepi asszony vallomásából.

Matild asszony ötéves volt, amikor 1944-ben Ukrajnából a jugoszláviai Bánságba telepítették őket. Útjuk során végig német katonák kísérték őket a Fehértemplom melletti Karasjeszenőig. 1944. április 13-án indultak, és júliusban érkeztek új helyükre, ám még meg sem pihentek, a vidékre bevonuló partizánok máris táborokba gyűjtötték őket. „Karasjeszenőről meg Fehértemplomról összeszedték a németeket és onnan jöttünk mi is Fejértelepre, a Wolf-tanyára”, a lágerbe. A gyerekeket azonban tovább vitték Károlyfalvára, ahonnan az édesanyja később kilopta őt, és magához vette. „Rudolfsgnad (Rezsőháza) volt a legelviselhetetlenebb hely. Emlékszem, három árok volt kiásva, és csak úgy hordták, dobálták bele a halottakat, és takarták be [földdel – M. F.]. A partizán följött a vonatra, akire rámutatott, azokat belelőtték az árokba. Akik abban a lágerben voltak, nem maradtak életben.” Később táborról táborra hurcolták őket, megfordultak Bácskában és Baranyában, majd Vukováron is. „1949-ben jöttünk vissza Fehértelepre. 63 éves voltam, amikor megesküdtem a férjemmel. Nem voltak papírjaim. Állampolgárságom sem volt.”

Az „Amikó megfordút a világ” – A délvidéki emberek sorsának alakulása Trianon után című tanulmánykötetnek legalább két tanulsága van: 1. Trianon a délvidéki magyarok emlékezetében nem puszta dátum, Trianon az elmúlt száz esztendő minden gyötrelmének és megpróbáltatásának jelképe; 2. amire eddig keveset gondoltunk: Trianon a délvidéki németeknek is ugyanannyi szenvedést okozott, mint nekünk, magyaroknak. Pusztulásuk, kiirtásuk szégyenfoltként ráégett a jugoszláv kommunista hatalomra. A Szőke Anna szerkesztette kötet szép főhajtás a szenvedők tragédiája fölött.