Az amerikai és európai filmművészek szemében talán óriási tüske a Netflixhez, Amazon Prime-hoz, Huluhoz vagy éppen a legújabb, Disney +-hoz hasonló előfizetéses online sorozat- és filmszolgáltatások sikere, de gondolom, mielőtt kígyót-békát kiáltott volna rájuk, Pedro Almodóvar, Francis Ford Coppola is jót nevetett volna azon, ha valaki azt mondja, lesz egy világjárvány, amelynek következtében világszerte bezárnak a mozik, a filmstúdiók is felfüggesztik a filmek gyártását és bemutatóit, ezért a streamingszolgáltatók lesznek az egyedüliek, amelyek havonta ellátják a filmkedvelőket celluloidálom-adagjukkal.
Az persze más kérdés, hogy az internetes felületeket működtető cégek saját gyártású filmjei jórészt a könnyen fogyasztható, B ligás produkciókra korlátozódnak, csak szökőévenként vállalnak szerepet egy-egy remekmű gyártásában. A Netflix kezdetben, pusztán azért, hogy egyes filmjei díjesőben részesüljenek, még bevállalt olyan művészfilmnek is tekinthető alkotásokat, mint Alfonso Cuarón Rome című filmdrámája vagy Martin Scorsese Az ír című bűnügyi drámája, amellyel – egyes, a filmszínházi bemutatókhoz ragaszkodó rendezők nagy bosszúságára – rangos filmfesztiválokon is learatták a babérokat, de amióta kitört a koronavírus-járvány, azóta szinte ontja magából a rosszabbnál rosszabb filmeket.
Kivétel ez alól Spike Lee-nek a Netflixen a közelmúltban közzétett Da 5 Bloods című, poszttraumatikus sebeket feltépő drámája, amelynek készítése során az afroamerikaiak történelmi traumáit és mindennapi tapasztalatait rendszeresen bemutató és a fekete bőrűek jogaiért filmes eszközökkel küzdő filmrendező mintha előre látta volna, hogy 2020-ban a koronavírus mellett az intézményesített rasszizmus miatt újra felizzanak a hangulatok, majd pedig hazatérve, 2019-ben leforgatja a négy fekete vietnami veteránról szóló filmet, amelynek az amerikai tiltakozások kellős közepén volt a bemutatója a Netflixen. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Spike Lee az 1989-ben bemutatott Szemet szemért (Do The Right Thing) című, akkoriban úgyszintén fájdalmasan aktuális vígjátéka óta egyfajta „bad ass motherfucker”-ként a nem is olyan új keletű Black matters jelszó fő filmes főszószólója. Idézzük csak fel: a vígjátékban egy képkiállítás miatt a fekete fiatalok bojkottot akarnak hirdetni az olasz pizzázó ellen. A nagy kánikulában pattanásig feszülnek az idegek, mígnem az olasz elveszti önuralmát, és összetöri az egyik fekete rádiómagnóját. Elszabadul a pokol, a kiérkező rendőrök megölik az egyik feketét. Társai bosszúra szomjaznak. Az Egyesült Államok modern kori, afroamerikai történelmét kevésbé ismerők kedvéért: ugyanebben az évben óriási balhé tört ki St. Louisban, amikor egy (úgyszintén fekete bőrű) rendőr lelőtt egy afroamerikai fiatalt, aki a rendőr szerint ittasan ellenállt az őt letartóztatni szándékozó hatósági személynek. Spike Lee azóta az afroamerikai közösség első számú és leghitelesebb filmes reprezentánsa, aki nem fél attól sem, hogy önkritikát gyakorolva mutassa be saját etnikumának gyarlóságait.
Ezt teszi a legújabb filmjében is, mert egyrészt ugyan kiáll az afroamerikaik jogaiért, keményen bírálja a „korlátlan lehetőségek és a szabadok földjén” mai napig aktuális, feketékkel szembeni rasszizmust, ugyanakkor görbe tükröt tart saját tesóinak a gyarlósága és közöttük is dívó fajgyűlölet elé is. A Da 5 Bloods hősei ugyanis vietnami veteránok, vagyis inkább ágyútöltelékek, akik idős emberként térnek vissza az egykori harctérre, hogy megtalálják és hazavigyék a harcokban elesett bajtársuk holttestét, ugyanakkor azt a mesés kincset, amelyet egy, a Vietkong által lelőtt repülőben találtak, és elástak a dzsungelben. Persze nem ennyire leegyszerűsített, fekete-fehér a történet, mivel a négy öreg harcos és egyiküknek a fia között felüti a fejét a kapzsiság, és idővel egymás ellen fordulnak a főhősök. A két és fél órás film egyedüli hibája talán az, hogy a forgatókönyvíró – s így a rendező is – nem dolgozta ki jól a karaktereket. Mert az öt főszereplő közül egyedül Delroy Lind brillírozik a megkeseredett Trump-szavazó vietnami veterán szerepében, aki úgy érzi, hiába kockáztatta életét a hazájáért, Amerika hátat fordított neki. Ezenkívül egy jó adag poszttraumás stressz is mérgezi az életét, egy végzetes titokról nem is beszélve, amelyet eszem ágában sincs elspoilerezni. A többiek viszont teljesen háttérbe szorulnak Delroy alakítása mögött, és ez óriási kár.
Mindezt leszámítva a Da 5 Bloods nem rossz film, de többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ugyanakkor a jelenlegi amerikai történések tükrében nagyon fontos alkotás, mert a hatvanadik életévét betöltött rendező a mai napig bármelyik ifjú titánnál tökösebben beszél a rasszizmusról és a feketék mindmáig befejezetlen polgári harcáról, nem utolsósorban pedig a Donald Trump által fémjelezett Amerikáról.
