2024. március 29., péntek

Vonzások, leletek, őszi színek

Z. Németh István: Csipetnyi fény; Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2019

Z. Németh István legújabb verseskötete (a hetedik), a Csipetnyi fény hat év versterméséből áll össze, s talán épp innen a versek sokféle tematikája, a hangulatok csapongása, a versformák különbözősége. Szabadversek, rímesek, lüktetők, szókimondók, érzelmektől áthatott költemények, szonettek színes kavalkádja került a kötetbe – s a szerkesztő munkáját dicséri, hogy verseskönyvről van szó, ám ezt a kötetet egy-két-három vers elolvasása után nem lehet letenni, mert mindig egy új, egy másmilyen vár ránk a következő lapon, új gondolatot kelt, újabb érdekes, igaz vagy megfontolandó dologra hívja fel a figyelmünket, amiben magunkra ismerhetünk. A verseket valóban fölösleges lett volna ciklusokba rendezni, hiszen a különböző tematikájú és fajsúlyú versek frappáns elrendezése az, ami hálószerűen összefogja a kötetet, s az így lett kerek egész.

Maga a könyv címe, a Csipetnyi fény is igencsak elgondolkodtató. Miről lehet szó itt tulajdonképpen? Arról, hogy a fény, amennyi van, csak egy csipetnyi, vagy arról, hogy egy csipetnyi fény az, amennyi hiányzik? A versek többségében valóban ott bújkál egy kis rés, egy enyhén tompa fájdalommal kibélelt, valamiképp a minimálisra csökkentett hiány(érzet), amivel ugyan együtt lehet élni abban a bizonyos „féligélt” életben, de a jelenléte állandó marad.  És együtt is kell élni vele, hisz orvosolni nemigen lehet, se menekülni előle. A költő szavaival: „Ahova én elutaznék, oda nem jár már vonat” (Azonnali hatály).

Az ún. én-versek soraiban a magány, a sötétség, a magára maradottság súlya ül: „Ülök a sötétben, ül a sötét bennem” (Fényiszony), vagy a táncoló test vergődése szimbolizálja a lélek kínlódását (Tánc), vagy „E kávéházi szegleten / ülök magam magammal” – írja a költő, József Attila kontójára a Török kávé nápolyival című, keserű humorú, ironikusan könnyed hangú versében. A múlt kísértése is fel-felbukkan, s a jelen zaklatott, a régi én, mi vissza nem tér, valahol a múltba veszett (Zéró).

Z. Németh egyedi humora az, ami „optimistaként” hagy beszélni egy tönkrement alkoholistát, máshol mondja-mondja, felsorolja, hogy: „Korrigál, terusál, módosít, / mumifikál a világ. Letölt, feltölt / elkölt...” (Lét-öltés), hát akkor csoda-e, hogy: „Van, akit kiköp a föld, / valakit betölt a rendszer, / de nagyon ritka, akit anya szül.” (Genezis 2.0)?

A teremtett és a szétesett, a lakói által bemocskolt, elzüllesztett világnak a versekben nincs sok esélye a jobbra. Z. Németh István az Istent hívja: „szép jó isten gyere le a cuccról / nézd meg hányadika vagyon idelent” (Sanzon), ám az Isten csak kiül pipálni „kedvenc csillagablakába/  s nézi hogy a semmi/  épp lehorgad és hogy/ ismét felvirágzik” (Füst), hát „A bárányok hallgatnak, /  s a púpos récék csőre közt / se remeg imádság” (Töviskoszor).  A humorral átszőtt, ám lehangoló témájú versekhez csatlakozik még a halál kérdése, s a halál eredeti módon való megszemélyesítése. „Én hallottam a halált muzsikálni, / egy kapualjban állt egy esős délután, / ócska hegedű sírt a kezében” (Játszik); ám mégsem érdemes sokat gondolkodni rajta: „Száradni akasztott lepedőnek tartom,  / amit sokan használtak már, de tiszta, / illatos. Feküdtek rajta, felkeltek, kimosták.” (Lapszél).

A kötet külön színfoltjai a szerelmi témájú versek. Jelen vannak egyrészt a nosztalgikusak, az elmúlt, még mindig sajgó szerelem versei, melyek közül egyesek akárha a jelenben játszódnának, ám az érzés nem kölcsönös, a szavak „felkunkorodnak”, a mondat „lángra lobban”, de „egy ásítással mind eloltja ő” (Tea jéggel). Ezek a versek (Lobogás, Oldhatatlan, Édesen izzó, Kiborult idő, Próbafelvétel, Testközel, Napfogyatkozás) nemcsak szépek, hanem gyönyörűen kidolgozottak is. Külön ki kell emelni a kötet méltó záróversét, a Napfogyatkozást, melynek rímei és lüktetése is kiválóak, verslábai szabályosan lépdelnek végig a versszakokon: „Árad a mélycsend, csak szeretőknek, / megfáradt szívű fémbogaraknak, / levetett pácél: mélyhegedűjük / az űrbe hullva makacsul hallgat”.   A szerelmi témájú versekhez tartoznak másrészt az utólagos keserű szájízzel, üres magányérzettel járó futó kalandról szólók (A tegnapi lány), ám nagyobb erejűek a „fatális” nő által ihletettek (Önjekció), vagy a szeretkezés mámorát egyetlen banális szó nélkül is gyönyörűen megjelenítő pajkos, erotikus, kedves hangú versek (Titkárnő, Lassan elpihen, Koncert).

Z. Németh verseiben gyakran ősz van, az évszak hangulata fogva tartja, sorai az ősz számos jellegzetességét öltik magukra, azoktól átszellemülve és átlényegülve. A szél „ezüstöt gombolyít”, a busz ablakából látható, hogy „minden szeptemberül” (Cukorkád); a félszemű hollónak „károgni sincs kedve / a pokolba kívánja a lenyugvó napot” (Csallóközi ősz); „Fulladozva támolyog a város / főtere felé az ősz, ...” (Tükör); vagy az ősz és az elmúlás, az emberi test megöregedése között von  a szerző párhuzamot: „és nyikkanva rogy meg a test, / mint szilvafa bús őszi esőn.” (Őszi ének); a lélek búja is ide illő: „Milyen ősz lett hirtelen / idebenn a bordák mögött,” (Snittek); s még a rímes, humoros, könnyed sorai közt valami sötét iróniát rejtő Rímáláfutásokban is „Ősz van és rút, nomád, ködös kor”, és ezt nemigen enyhíti a következő sor, ami így hangzik: „asztalon egy pohár vörösbor”. Az ősz színei festik rozsdavörösre a Rozsdatánc néhány sorát, szilvalé csordul, „Egy szőlőfürt kacéran kelleti magát, / az újbor érett asszonyként simogat”. Ebben a versben a pezsgő élet az ősz, a városba érkező cirkusz tarka sátra is nagy valószínűséggel az ősz színeiben pompázik.

„Nincs nyomorultabb a költőnél, / mikor a vers kénytelen szülni őt,” vallja Z. Németh a Diadém című versben, amelyben azt a kínszenvedést ecseteli, amikor nem megy a versírás, és milyen szégyenteljes érzés, ha „pár fröccsöntött rút szonett / szárba szökken” – megnyerő őszinteséggel, közvetlen hangon tárja ki ezt az olvasó felé, utalva arra, hogy a költő is ember, és a versek sem pattannak ki mindig egyszerűen a tollából. A vers kényes jószág, s hogy hogyan kell(ene) vele bánni, az A vers című versben meg is fogalmazódik. Hát még ha regényt ír az író, az aztán az egész családot megviseli: „a család lábujjhegyen jár / apa regényt ír” (Ihlet). Az utóbbi frappáns gyerekversnek is beillik, amelyben a gyerek vall arról, hogy bizony nem könnyű egy apával együtt élni, ha az író. S ha már Text úr „szemüvege rozsdás vagy / földöntúli moha borítja”, hát „hirtelen felkel és kimegy a gangra” (Text úr), s ekkor macskája ül a billentyűzetre, így „írja” a monitorra a Text úrról szóló véleményét. A macska „személye” egyébként többször is felbukkan a kötetben, lényénél fogva misztikusan, pozitív, egészséges, szép élőlényként, aki mintha értené a dolgokat, mintha sejtene valamit, és, ami lényeges, a macska, sejtéseivel együtt, a költő oldalán áll: „Se tél, se köd, se hó / nincs itt, ahol lakom, / hatalmas fehér macska / őrzi ablakom.” (Szilvia üzen).  Az igazi, ízig-vérig önálló, éjszaka vadászó macska is megjelenik, madárvér ízével szájában (Vonzás): a vers csupa élet-íz, a macska igazi valója, ahogyan ez a kedves négylábú megteremtetett (ugyanez az emberre már csak ritka esetekben mondható el).

A kötetben nem csak térbelileg foglal el külön helyet a kilenc versszakos Gasztrolitánia, az ízes étkek s a pazar házi sütemények dicsérete, a költő vallomásával egybekötve, gyerekkortól a mai napig – élmény ez, a szerző valószínűleg mosolygott, amikor ezt a verset írta, végigvonulva eddigi életén, az evést illetően. De nem csak ennyi, hisz az evés öröme egyértelmű, tagadhatatlan, nincs ott semmiféle mellébeszélés – egy jó evés időnként konkrét vigasz lehet testi és lelki kínokra. Jó, hogy a kötetbe került a Gasztrolitánia, hisz fájdalomcsillapítóként hat nosztalgiára, hiányérzetre, lelki zaklatottságra, talán még írói és költői kínokra is, ha időnként nem megy az írás. És itt is felbukkannak a virgonc macskák, izgatottan és örömmel várva a maradékot. „...Piphús? Van-e bőre, / az se baj, ha ropogósra átsült, Isten áldásával ide véle!”.

Z. Németh István szeret új szavakat kitalálni, vagy a maga eredeti módján „módosítani” a magyar szavakat. Érdemes ezekből néhányat felsorolni: (óbégat) templomul, (a busz) odasofőrzik, (minden) szeptemberül, konstanti-nápolyi, létkeser, töviskoszor, nyűgalom, estelül, önjekció...

A tetszetős külsejű (és belterű) kötet illusztrációi művészfotók, szerzőjük Németh István,  Z. Németh István édesapja. A frappáns fotók szimbiózisban „élnek” a versekkel, kiemelve azok lényegét. A régi kerék bezártsága, a benne levő végtelenség, a tökéletesség, ami már nem kell senkinek, a Kiborult idő reménytelenségével van összhangban, a megtört és rozsdaszínű falevél a szívkamrába belopózott ősz hidegségével (Snittek), a régi háztető a macska szabadságával (Vonzás), az Oldhatatlan melletti fotóval a versből valóban fölrebben az égre a lángoló madár.

A Csipetnyi fény rejtélye pedig marad. Mennyi az? Amennyi van vagy amennyi hiányzik – a szerző életéből, a mindennapokból, mindannyiunk életéből, a sötétből? Olyan kérdés ez, mely a verseket olvasót végig foglalkoztatja, leköti, gondolkodásra készteti. Vagyis Z. Németh István verseibe bele lehet merülni, töprengeni rajtuk, újraolvasva őket ismét valami újat fedezni fel bennük, egy szóban, egy sorban, egy gondolatban, mely a második olvasásra kel életre, az olvasó által. És ez már egy kicsit a vers újjászületése.