Olvasom: negyven évnyi kommunista cenzúra és további negyed századnyi amnézia után lassanként jobb belátásra tér a Magyar Államvasutak is: a magyar vasút sem „sturovózik, targumuresezik, szuboticázik” többé (kizárólagosan). Immár a határon túlra közlekedő vonalakon is bemondják a megállók neveit magyarul, sőt, a menetrendben is megjelenik magyarul (is), aminek mindig is meg kellett volna jelennie. Megjegyzem, talán tíz éve már felbukkantak a MÁV-menetrendekben szemérmes zárójelben az elszakított magyar városok, falvak nevei, aztán megint eltűntek... Időnként hivatkoztak Budapesten mindenféle nemzetközi menetrendi normára, de hogy mitől volt jobb egy kizárólag Párkányig közlekedő személyvonaton Štúrovot kiírni, s belföldi menetrendekben kizárólag sturovózni, sohasem értettem. Azt persze annál inkább, hogy e trianoni talajon felnőtt több nemzedék, akiknek Párkányról meg úgy általában Csángóföldtől Várvidékig fogalma sem volt semmiről. Ők a valódi, magyar kiejtéssel sturovózók, szomszéd nénitől a pesti taxisig. Igaz, számukra nemcsak magyar helynevek, magyarság sem létezett a Kárpát-medencében, Szobon, Kelebián, Biharkeresztesen túl. Nekik Nándorfehérvár és Galambóc történelem- vagy irodalomórai misztikum maradt, sehogy sem tudták a jelenhez, még kevésbé „határon túli magyarokhoz” kapcsolni, ahogy a klasszikus, általam nem éppen kedvelt anyaországi terminus mondja. Ezért kérdezték csodálkozva szüleiket, hogyhogy ilyen jól beszélnek magyarul a vásárhelyi, a szabadkai vagy a pozsonyi piacon? Ám sokszor már szüleik sem tudtak válaszolni. Vagy ha igen, abban nem volt sok köszönet, mert megmutatta a békediktátum legfájdalmasabb arcát: a testileg szétválasztó határoknál sokkal fájdalmasabbat. Az anyaország lelki Trianonját.
Fotó: Dávid Csilla
Örülök tehát, hogy az évtizede tartó nemzetépítő folyamatban végre vasúttársaságunk sem renegát többé. Vannak persze dolgok, miket most sem értek. Minek angolul Bratislavát és Cluj-Napocát emlegetni? Egy külföldinek Budapesten tényleg azt kell tanítani egy országgyűlési magyar (fő)városról, hogy az kizárólag Bratislava? Ugyan mitől angolabb Bratislava, mint Pozsony vagy Pressburg? Példának okáért Kolozsvár sem kevésbé történeti név, mint a dákoromán kontinuitás elméletére alapozott Napoca, amely mellől a nem épp jó emlékezetű Gheorghe Funar még a Clujt, azaz Kolozs romános változatát is száműzni akarta. Huszonegy évvel a Cluj-Napoca olyan város című glosszám után, melyet anno a Magyar Nemzet közölt, még mindig velünk, bennünk él a lelki Trianon. A Google mapen magyar keresésre ugyan megjelennek a hagyományos magyar nevek, de ez csak részsiker. Az anyaország lakosságát még mindig mérgezik rossz online- és autóstérképek, külföldieknek írt útikönyvek, 2020-as határidőnaplók, ahol továbbra sincsenek magyar helynevek a trianoni országhatárokon túl, vagy ha vannak is, hát bolhabetűkkel, alsó sorban. Ezzel pedig országimázs-építő területeken is folytatódik a nemzet arculköpése. Ha ez anyaországi belügy lenne, afféle (anti)magyar virtus, talán megtehetnénk, ám nincs jogunk erre a trianoni határokon kívül rekedt nemzettársaink miatt, akik az általunk nyomtatásban megtagadott történelmi magyar falvakban folytatták-folytatják napi nyelvi és nyelvpolitikai küzdelmüket. Akik tízszer is felfestették az ekeli vasúti megállóra, hogy „Ekel”, akik a tízes évek elején személyes szabadságuk kockáztatásával állítottak kétnyelvű Dunaszerdahely-Pozsony jelzőtáblákat saját költségükön. Akik kétnyelvű matricákkal hívták fel a figyelmet Kolozsvártól Felvidékig arra, hogy többnyelvű országban a történelmi kisebbségek nyelve is érték, és még mindig van, aki használni is szeretné ezt a mindennapokban. Jó lenne hát centenáriumi fellángolások helyett végre megkezdeni a módszeres nyelvi detrianonizációt is. Magyar nyelvű helyneveket tenni az első helyre a magyaroknak és a magyarság iránt érdeklődő külföldieknek szánt minden kiadványba, iskolától a turistapontokig! Ha nyelvünkben meghaladjuk végre hetven éves átkot, akkor a lelki Trianontól is könnyebben szabadulunk.
